Howard Phillips Lovecraft – Szín az űrből

 

Noha a horror E. A. Poe óta legnagyobb amerikai írójaként tartják számon. H. R Lovecraft (1890–1937) számos ismert történetét tudományos-fantasztikus alapötletből bontotta ki: ilyen az időutazás az Árnyék az időn túlról-ban, vagy a földön kívüli élet az Őrület hegyei-ben és az idegen invázió a Szín az űrból-ben. A sci-fi motívumok Lovecraftnál mindig eszközül szolgálnak olyan világok és erők megidézéséhez, melyek dacolnak az emberi megismeréssel. A Szín az űrből az Amazing Stories 1927. júliusi számában jelent meg, s bár lényegi tudományos tartalommal nem bírt, mint klasszikust üdvözölték.

 

Arkhamtől nyugatra a dombok vadul hullámzanak; a völgyek sűrű erdői fejszéi tán még sose láttak. Akadnak itt fénytelen, apró tisztások, melyek közül fantasztikus szögekben hajlanak meg a fák, s ahol sűrű aljnövényzet burjánzik anélkül, hogy valaha napfény érné. A szelídebb lejtőkön farmok, ódon, csupa kő tanyák álinak; zömök, mohos falú építményeik a roppant sziklagerincek oltalmában mintha örökösen az új-angliai táj titkait őriznék. E farmok mind elhagyatottak; a jókora kémények omladoznak, a zsindelyt tartó falak veszedelmesen düledeznek az alacsony hollandi tetők alatt.

A régi tulajdonosok elköltöztek, az idegenek sem szeretnek itt élni A kanadai franciák megpróbálták. Megpróbálták az olaszok, s jöttek lengyelek is, azután rendre odébbálltak. Nem olyasvalami készteti őket távozásra, amit látni, hallani vagy tapintani lehet, hanem olyasvalami, amit elképzelnek. E táj szabadjára engedi a képzeletet, nem kínál éjszakai nyugodalmat. Bizonyára ez tartja távol az idegeneket, hisz a vén Ammi Pierce sosem beszélt senkinek a Különös Napokról. Ammi – aki eltompult már kissé az elmúlt néhány esztendőben – az utolsó, aki életben van még a Különös Napok tanúi közül, s beszélhet is, mert háza a nyílt területekhez közel, az Arkham körül futó, járt utak mellett áll.

Azelőtt út vezetett a dombokon, völgyeken át is. Egyenesen keresztülvágott azon a környéken, melyet ma Elátkozott Fenyérként emlegetnek. Manapság az emberek elkerülik ezt az utat, az újat használják, az pedig kitér, kanyart ír le dél felé. A régi út maradványai persze megtalálhatók még a hódítón előnyomuló rengeteg növényzete közt. Egyes szakaszai minden bizonnyal azután is megmaradnak, hogy a horpaszokat az új víztároló építése közben elárasztják. A sötétlő faóriásokat kidöntik persze; s az Elátkozott Fenyér felett az eget visszatükröző kék vízfelület fodrozódik majd a napsütésben. A Különös Napok rejtelmei eggyé lesznek akkor a mélység titkaival, eggyé az ősóceán, a történetem előtti föld rejtelmeivel.

Miután a vidékre jöttem, hogy felméréseket végezzek az új víztároló létesítése előtt, nyomban hírül vettem, hogy a környéken a gonosz munkál. Arkhamben hallottam a dolgot, s mert e városban bőven akadnak különös boszorkányhistóriák, úgy képzeltem, ez is csak afféle gonosz, amilyennel a dajkák riogatják a gyermekeket évszázadok óta. Az Elátkozott Fenyér elnevezés roppant furcsán, színpadiasan hatott, elgondolkodtam, vajon hogyan válhatott a puritán folklór részévé… Azután, hogy magam is szemügyre vehettem a lejtők és völgyek nyugatnak húzódó ívét, már nem gondolkodtam máson, mint e táj ősi titkán. Reggel jártam arra, ám az árnyak még akkor is ott lappangtak. A fák túlságosan sűrűn nőttek, törzsük terebélyesebb volt az egészséges új-angliai fákénál. A fák közti szűk térségeken túlságosan nagy csend honolt, a talaj túl süppedékessé vált a nyirkos moha meg a megszámlálhatatlan esztendő alatt odagyűlt korhadék miatt.

A domboldalak irtásain, leginkább a régi út mentén, ott sorakoztak az apró tanyák. Néhol valamennyi épület állt, néhol csak egy-kettő, néhol csak egy magányos kémény, egy sebesen feltöltődő pinceüreg maradt. Gyom és fehérhanga sarjadt ki mindenütt, az aljnövényzet közt állatok surrantak lopva. A táj mégis a nyugtalanság, a feszültség érzetét keltette, valószínűtlen, groteszk hangulatot sugallt – mintha a perspektívával, netán a fénnyel hibádzott volna valami. Nem csodálkoztam azon, hogy az idegeneknek mehetnékjük támadt, errefelé aligha lehetett nyugton aludni. A vidék nagyon is emlékeztetett Salvator Rosa tájképeire, túlságosan sok hasonlóságot mutatott holmi rémtörténetet illusztráló fametszettel.

De az Elátkozott Fenyér még rosszabb volt. Amint egy tágasabb völgy legaljára értem, rádöbbentem, hogy ott járok, mert más elnevezés aligha illett e látványhoz, ahogyan más látvány sem lehet méltó efféle névre. Úgy gondoltam, amit láttam, valami tűz maradványa lehet. De vajon miért nem nőtte be friss növényzet ezt az öt acre átmérőjű, szürke foltot, mely savmarta sebhelyként éktelenkedett az erdők, mezők között? A puszta terület nagyobbik része a régi úttól északra feküdt, de átterjedt a túloldalára is. Nemigen akaródzott megközelítenem, s végül csak azért merészkedtem keresztül rajta, mert dolgom akadt arrafelé. A tágas irtáson nem leltem növényzetet – a földet finom, szürke por vagy hamu födte, melyet, úgy tetszett, nem hord tova a szél. Az utat szegélyező fák betegesek, sorvadozók voltak, a gerinc mentén számos élettelen törzs meredezett vagy hevert korhadozva. Ahogy végigsiettem az úton, egy ódon kémény meg pince szerteszórt tégláit, köveit pillantottam meg, odébb egy használatlan kút fekete szája ásított, bűzös kigőzölgése furán torzította a nap fényét…

Még a hosszú, sötét erdei kaptatók is barátságosnak tűntek e hellyel összevetve, s én nem csodálkoztam már az arkhamiek ijedt sugdolózásán. Közelben sem épületek, sem romok nem maradtak. Azelőtt is elhagyatott hely lehetett ez. Alkonyatkor, félve az újbóli áthaladástól, a dél felé kerülő, új úton tértem vissza a városba. Szinte kívántam, verődjék össze néhány felleg, mert az odafent nyújtózó égszín mélység láttán lelkembe furcsa félelem költözött.

Aznap este arkhami öregeket faggattam az Elátkozott Fenyér meg a Különös Napok felől – az utóbbit igen sokan dörmögték kitérőleg. Érdemi feleletet senkitől sem kaptam, csupán annyit tudtam meg, hogy a rejtély újabb keletű, mint véltem. Nem az ódon legendáriumból származott; a különös valami az érintettek életében történt, közelebbről a nyolcvanas években: egy család halt ki a közelben, meglehet, kiirtották. A kérdezettek nem akartak részletesebb tájékoztatással szolgálni, s mivel egytől egyig arra intettek, ne adjak hitelt a vén Ammi Pierce hagymázas históriáinak, már a rákövetkező reggelen felkerestem az öregembert. Egy régi düledező udvarházban lakott, arrafelé, ahol a fák terebélyesedni kezdenek. Otthona ijesztően ódon volt, s a régóta álló épületek miazmás leheletét árasztotta. Ammit csak hosszas kopogtatással sikerült előcsalnom, s mikor bizalmatlanul az ajtóhoz jött, láttam rajta, cseppet sem örül a háborgatásnak. Nem volt olyan elesett, amilyennek elképzeltem, de furcsán lesütött szeme, rendezetlen öltözéke és ősz szakálla miatt roppant mód törődöttnek, elhanyagoltnak látszott.

Nem tudván, hogyan bírhatom legelőbb szóra, hivatalos megbízatásomra hivatkoztam, beszéltem neki kutatásaimról, s mintha véletlenül történne, kérdéseket tettem fel neki a környékre vonatkozólag. A vártnál sokkal éleseszűbbnek, tájékozottabbnak bizonyult, s mire észbe kaptam, már éppúgy kiigazodott a dologban, mint az arkhamiek. Nem hasonlított azokra az őslakókra, akiket más, víztározó létesítésének céljára kiszemelt területeken megismertem. Nem orrolt az erdőrészek kivágása, a környező tanyák lerombolása miatt, úgy viselkedett, mintha otthona a majdani tó területén kívül esnék. Csak megkönnyebbülés látszott rajta: örült, hogy ez a sors vár a fénytől elzárt völgyekre, melyek környékén egész életét leélte. Jobb, hogy víz alá kerül az egész – vélte –, jobb lesz így, még jobb lett volna rögtön a Különös Napok elmúltával! E ponton vastag hangja még inkább elmélyült; előrehajolt, jobb mutatóujját reszketegen felemelve hangsúlyozta mondandóját.

Ezután mesélte el nekem történetét, s míg rekedtes hangját hallottam, újra és újra megborzongtam, bár meleg nyári nap volt. Többször, kényszerűségből, elismételtettem vele egyet-mást, hogy kihámozhassak bizonyos tudományos közelítéseket – ezeket már bizonytalankodva, papagáj módján idézte a tanult emberek társalgásából – s hogy áthidaljam a logika és időérzék hiányosságai eredményezte szakadékokat. Mikor történetét befejezte, már nem csodálkoztam azon, hogy elméje némiképp megzavarodott, ahogy azon sem, hogy Arkham lakói nem szeretnek beszélni az Elátkozott Fenyérről… A szállodába még napszállta előtt tértem vissza, nehogy a szabad ég alatt találjanak a kigyúló csillagok. A rákövetkező nap visszautaztam Bostonba, és visszaadtam a megbízatást. Nem merészkednék újból az ősöreg erdők és kaptatók kaotikus vidékére, nem lépnék még egyszer az Elátkozott Fenyér szürke talajára, ahol a szétszórt téglák és építőkövek között ott ásít a mély kút szája. Hamarosan megépül a víztározó, s a rejtelemnek mindörökre nyoma vész a tó fenekén. Mégsem hiszem, hogy valaha arra a tájra merészkedem éjnek idején semmiképp se, ha felettem a gonosz csillagok ragyognak, semmi rá nem vehet, hogy valaha kortyoljak Arkham városának új ivóvizéből…

A vén Ammi szerint az egész a meteorittal kezdődött. Az ezt megelőző időszakban – egészen, boszorkányperekig visszamenőleg – nem születtek vad legendák, s az emberek feleannyira se félték a nyugati vadont, mint azt a kis szigetet, ott a Miskatonic folyón, ahol némelyek egy, az indiánoknál is régebben ott lappangó, különös kőoltár körül imádták az ördögöt. Nem tartották gonosznak az erdőt, és nem rettegték a szürkületet, egészen a Különös Napokig.

Aztán feltűnt az a felhő délben, felhangzottak a dörrenések, s füstoszlop szállt fel az erdő mélyi völgyből. Mire leszállt az este, Arkham minden lakója hírét vette már, hogy egy kődarab hullott alá az égből, csapódon a földbe Nahum Gardner tanyájának kútja mellett. A Gardner ház ott állt, ahol az Elátkozott Fenyér utóbb kialakult. Nahum Gardner takaros, fehér háza termékeny földdel, gyümölcsössel körülvéve…

Nahum persze a városba indult, hogy meséljen az ottaniaknak a kőről, s útközben benézett Ammi Pierce portájára. Ammi akkortájt negyvenesztendős lehetett; a különös események mélyen rögzültek emlékezetében. Ő meg a felesége a Miskatonic Egyetem három professzorával tartott másnap reggel – látni akarták az ismeretlen, csillagközi térből érkezett, fura látogatót. Ammi csodálkozott, miért hitte Nahum a követ olyan nagynak.

Összement, jelentette ki Nahum, ahogy az udvarában álló régi kerekes kút melletti, feltúrt földből s megperzselt fűből képződött gyűrűben barnálló halomra mutatott. A tanult emberek letorkolták: a kövek nem zsugorodnak.

Még mindig hőség terjengett a környákén, s Nahum azt állította, halvány fényt árasztott egész éjszaka. A professzorok megkocogtatták geológuskalapácsukkal, s furán puhának találták, olyan puha volt, mintha plasztikból lett volna, inkább kitéptek, mint kivéstek belőle egy darabot mintának, hogy az egyetemen megvizsgálhassák. Nahumék konyhájából kaptak kölcsön egy vedret, abban vitték, mert még ez a darab sem hűlt ki. A visszaúton megpihentek Amminél, és gondterheltnek tűntek, mikor Pierce asszony megjegyezte, a kődarab kezd összemenni, beleégni a veder aljába… A minta csakugyan nem volt túl nagy, de talán kevesebbet hoztak el belőle, mint gondolták…

A rákövetkező nap – mindez ‘82 júniusában történt – a professzorok, felettébb izgatottan, ismét megjelentek. Megálltak Amminél, és beszámoltak neki a mintadarab különös tulajdonságáról meg arról, hogyan tűnt el végül, miután üveg főzőpohárba helyezték. A főzőpohár is eltűnt; a tanult emberek a fura kő szilikátaffinitását emlegették. Hihetetlen dolgok estek meg abban a rendezett laboratóriumban… Nem tapasztaltak gázfejlődést, amidőn a követ szénparázson hevítették. Negatív eredményt hozott a nátriumborát-próba, s halmazállapotát még hidrogéngáz égővel történt izzítás hatására sem változtatta meg. Az üllőn jól alakíthatónak bizonyult, sötétben erős fénnyel világított. Mivel még mindig nem hűlt le, az egyetemi népek valódi izgalomba jöttek. És amikor a spektroszkópos vizsgálat során színképében ragyogó sávok tűntek elő – melyek a normális spektrum egyetlen árnyalatával sem látszottak összevethetőnek –, említés esett felajzottan új elemekről, bizarr optikai sajátosságokról meg affélékről, amiket a feldúlt tudósok olyankor mondogatnak, amikor valami ismeretlennel kerülnek szembe.

Mivel a szilánk még mindig forró volt, egy olvasztótégelyben elegyítették a szokásos reagensekkel. Víz hozzáadásakor nem indult meg reakció. Sósavval sem értek el különb eredményt, a salétromsav, de még a királyvíz sem tudta kikezdeni a kő sebezhetetlenségét, hasztalan sisteregtek…

Ammi nagy nehezen idézte fel mindezt, de felismert pár anyagot, amikor azokat hétköznapi néven neveztem. Próbálkozták ammóniával és nátronlúggal, alkohollal és éterrel, mérgező szén-diszulfiddal meg vagy egy tucat más anyaggal, ám, noha a szilánk tömege az idő múlásával folyamatosan csökkent, s mintha hőmérséklete is csökkent volna valamelyest, a reagensek nem mutattak olyan változást, mely igazolhatta volna, hogy sikerült kikezdeniük a meteorszilánk alkotóit. Kétségtelenül valamiféle fémmel álltak szemben. Bizonyította ezt mágnesezhetősége, s a savpróbák nyomán a meteoritfémekre jellemző Wildmänstätten-képlet nyomait fedezték fel az oldatokban. Mikor a hőveszteség éreztetni kezdte a hatását, a kísérleteket üvegbúra alatt folytatták. A munkálatok során készített kisebb metszeteket a főzőpohárban gyűjtötték össze. Másnap reggelre a darabkák a pohárral együtt eltűntek, a polcon mindössze egy égett folt maradt utánuk.

Ezt mesélték a professzorok Ammi házának tornácán, s ő ismét melléjük szegődött, hogy láthassa a csillagvilág kőből való hírnökét… Felesége ezúttal nem tartott vele.

A kő mostanra észrevehetően összezsugorodott, többé a józanul gondolkodó professzorok sem kételkedhettek a tátottakban. A kút melletti üregben barnálló halom körül jókora hely keletkezett körben: a meteorit előző nap mért hétlábnyi átmérője ötre csökkent. Még mindig forróságot árasztott, s a szakértők érdeklődve vizsgálgatták felszínét, miközben vésővel-kalapáccsal újabb, nagyobb darabot hasítottak ki belőle. Ezúttal mélyebbre vágtak: amikor a mintát kiemelték, láthatóvá vált a kő nem homogén belseje. Napvilágra került valami, ami az agyagba ágyazódott színes gombocska egyik felének látszott. Színe, mely a meteor egyedi színképében megfigyelt sávokét idézte, leírhatatlan volt, csupán az analógia okán nevezték színnek a jelenlévők. Felszíne tükörsimának tetszett, kopogtatásra ridegnek, üresnek ígérkezett. Az egyik professzor vigyázva rácsapott a kalapáccsal, s a gömböcske kis roppanással szétpattant. Semmit nem találtak benne: amint összetörték, nyomtalanul elillant az egész: vagy három inch átmérőjű, gömb alakú üreg maradt az anyagban. Mindannyian úgy vélték, telnek még hasonlókat, ha eltávolítják a köréjük rakódott anyagot.

A feltevés igazolatlanul maradt, s miután fúrás útján hasztalan kísérteteztek további gömböcskék feltárásával, a kutatók új mintájuk birtokában eltávoztak. E mintadarab éppoly zavarba ejtően viselkedett a laboratóriumban, mint az előző. Leszámítva, hogy fizikai tulajdonságait tekintve a plasztikhoz hasonló, hogy hőt termel, mágneses tulajdonsággal bír, s némi fényt áraszt, valamelyest lehűl a tömény savakban, ismeretlen színképpel rendelkezik, a levegőn pedig végül eltűnik, semmit nem sikerült kideríteni róla. A vizsgálatok végeztével az egyetem tudósai kénytelen-kelletlen belátták, nem boldogulnak besorolásával. Nem e földről származott – a külső határtalanság egy szilánkja volt, onnét származó tulajdonságokkal rendelkezett, s csupán az odakint érvényes törvényeknek engedelmeskedett…

Ezen az éjszakán vihar tombolt, s amikor a professzorok a rákövetkező nap megérkeztek Nahum tanyájára, keserű csalódásban volt részük. A kő, mágneses lévén, bizonyára egyedi elektromos tulajdonságokkal bírt, mert – ahogy Nahum elmondotta – különös pontossággal "vonzotta magáhó’" a villámokat. A farmer egyetlen óra leforgása alatt hatszor látta lecsapni az istennyilát az udvarán tátongó üregbe, s mire a vihar elvonult, nem maradt a kőből semmi, csak egy kiégett gödör árválkodott az ódon kerekeskút mellett, azt is félig betemette a ráomló föld. Az ásás nem hozott eredményt, a tudósok beletörődtek zsákmányuk nyomtalan eltűnésébe. Csődjük teljes volt immár, nem maradt más választásuk, mint laboratóriumukba visszatérve tovább vallatni azt az egyre fogyatkozó kődarabkát, melyet óvatosságból ólomszelencébe tároltak.

A darabka egy hétig tartott még, ám egy hét elteltével sem állt a tudósok rendelkezésére több hasznos adat. Mikor a szilánk végül eltűnt, nem maradt semmi, s idővel már maguk a professzorok sem tudták biztosan, nem álmukban látták-e a rejtelmes utazót, a külső világtér határtalan messzeségéből, az univerzum, az anyag, az energia, a létezés más tartományaiból származó hírmondót.

Az arkhami újságok persze testületileg igyekeztek kiaknázni az eset kínálta lehetőséget: riportereket menesztettek a helyszínre, akik elbeszélgettek Nahum Gardnerrel és családjával. Az egyik bostoni lap is tudósítót küldött: Nahumból amolyan helyi híresség vált. A Gardner család feje ösztövér, ötven év körüli, egyenes ember volt, feleségévet és három fiával lakta a völgy mélyi, takaros tanyát. Olykor-olykor felkeresték egymást Ammivel, s persze összejártak asszonyaik is. Ammi sok év távolából is dícsérőleg nyilatkozott Nahumról.

Gardner örült a népszerűségnek, melyet maga és otthona élvezett, gyakorta emlegette a meteoritot az elkövetkező hetek során. Júliusban és augusztusban nagy volt a meleg. Nahum keményen dolgozott Chapmen’s Brook-i, tíz acre-nyi földjén: zörgő kocsijának kerekei mély nyomot hagytak az odavezető, árnyas utakon. Maga a munka jobban kifárasztotta, mint a korábbi években, kezdte már érezni a korát.

Eljött azután az aratás, a gyümölcsérés ideje. Lassanként beérett a körte és az alma. Nahum gazdagabb termésnek örvendezhetett, mint bármikor azelőtt. A gyümölcsök hihetetlenül nagyok, szokatlanul hibátlanok voltak, a fák csak úgy roskadoztak tőlük, s Nahum kénytelen volt újabb hordókat rendelni a többlet miatt. Ám mikor a gyümölcsök végül beértek, jókora kiábrándulást okoztak: e csábító csemege minden egyes darabja ehetetlennek bizonyult. Az almák, körték határozott keserű, undok mellékízt kaptak, belőlük egyetlen harapásnyi is hosszantartó émelygést okozott. A dinnyével, a paradicsommal ugyanígy állt a helyzet: az elkeseredett Nahumnak bele kellett nyugodnia, hogy egész termése odaveszett. Egykettőre felismerte az összefüggést, és kijelentette, hogy a meteorit megmérgezte a talajt. Hálát adott az égnek, hogy földjei legjava az út túloldalán kezdődő emelkedőn fekszik.

A tél korán köszöntött be, nagy hideggel. Ammi a szokásosnál ritkábban találkozott Nahummal, de feltűnt neki, hogy a gazda gondterhelt. Úgy tetszett, e mogorvaság átragadt a családja tagjaira is: rendszertelenül látogatták a templomot, ritkán vettek részt a környék különféle társadalmi eseményeiben. Visszahúzódásukra, melankóliájukra nem találtak igazi mentséget, noha olykor mindannyian rossz közérzetről, álmatlanságról panaszkodtak.

Nahum nyíltabban beszélt, amikor kibökte, nyugtalanítják bizonyos, hóban látott lábnyomok. Vörös bundás mókusok, rókák, fehér vadnyulak szokásos nyomai voltak ezek, ám a töprengő gazda elrendezésüket, formájukat nem találta egészen rendben lévőnek. Sosem fogalmazott pontosabban, de nyilván arra gondolt, hogy e nyomok nem feleltek meg a mókusok, rókák és nyulak anatómiai sajátságainak, szokásainak.

Ammi meglehetős érdektelenséggel hallgatta mindezt, mígnem egy éjszaka Clark’s corners felől kocsin hazatérőben, Nahum tanyája közelében egy nyúl nyargalt keresztül előtte az úton, a hold fényében. Ugrásait Ammi és lova egyaránt túlságosan hosszúnak találta, az utóbbi csaknem megugrott, mire Ammi rövidre vette gyeplőjét. Ezután Ammi több megértéssel hallgatta Nahum történeteit, azon is eltöprengett, miért oly meghunyászkodók, reszketegek Gardnerék ebei minden reggel. Mint kiderült, a kutyák ugatni sem igen mertek.

Februárban a Meadon Hill-i McGregor fiúk mormotára vadásztak a Gardner-tanya közelében, s itt egy roppant különös példányt kaptak puskavégre. A vad testének arányai leírhatatlanul furcsa módon torzultak el, pofáján olyan kifejezés ült, melyhez hasonlót mormota képén addig egyikük sem látott. A fiúk komolyan megrémültek, s nyomban elhajították a dögöt, így a környékbeliek csupán groteszkül hangzó beszámolóikra hagyatkozhattak. A lovak ijedezése Nahum tanyája közelében azonban már ismert ténynek számított, s a szóbeszédek alapjául szolgáló suttogás gyorsan elkezdődött.

Az emberek állították: Nahum tanyája körül hamarabb olvadt el a hó, mint bárhol másutt; március elején Potter vegyeskereskedésében, a Clark’s cornersnél már kupaktanácsra gyűltek össze a pletykálkodók. Stephen Rice, aki aznap reggel elhajtott a Gardner-birtok mellett, észrevette, hogy az erdőszéli sárból kisarjadt már az ördögkáposzta. Ekkorára sosem nőttek még, mi több, színük is furcsa volt, oly furcsa, hogy azt szó ki se fejezhette. Formájuk ocsmány volt, példátlan bűzüktől Stephen lovai meghőköltek. Néhányan még azon a délutánon arra kerültek, szemügyre vették a rendellenes növényeket, s mind egyetértettek abban, hogy effélék sosem vernének gyökeret egészséges talajban. Az előző őszön termett ehetetlen gyümölcsöt emlegették, s szájról szájra járt, hogy Nahum földjében méreg lappang. Természetesen a meteoritot okolták, s mivel néhányak emlékeztek még, milyen izgalomba hozta a kő az egyetemi népeket, értesítették őket a fejleményekről.

Egy szép napon a tudós emberek újabb látogatást tettek Nahumnát, de mivel a meséket, a folklórt nemigen kedvelték, vizsgálataik eredményét felettébb tartózkodón értékelték. Hogyne, a növények valóban furcsák, de hát az ördögkáposzta formáját és színét tekintve rendszerint különös… Meglehet, a meteorkőből csakugyan valami ásványi anyag oldódott ki a talajba: a víz hamarosan kimossa majd! Ami pedig a lábnyomokat és a rémüldöző lovakat illeti, ez természetesen nem egyéb falusi szóbeszédnél, melyet szükségszerűen indított el a meteorit különleges jelenségnek számító becsapódása. Komoly ember nem ad hitelt az efféle babonaságnak, az egyszerű elmék azonban kimondanak, elhisznek bármit… Így hát a Különös Napok során mindvégig távol tartották magukat az eseményektől. Egy akadt csak köztűk, aki mikor jó másfél évvel később két szelencényi port kapott elemzésre a rendőrségtől – felidézte, hogy az ördögkáposzta különös színe nagyon hasonlított a meteorszilánk színképében felfedezett fénylő sávokéhoz meg a fura gömböcskééhez, melyet a kráterben heverő kőbe ágyazva leltek. A por elemzésekor újra jelentkeztek ama különös sávok, ám később ez az összetevő eltűnt.

Nahum tanyája körül szokatlanul terebélyesedtek a fák, éjszakánként sajátosan hajladoztak a szélben. Nahum tizenöt esztendős középső fia, Thaddeus esküdött rá, hogy tovább hajladoznak szélcsendben is, ám ennek még a szóbeszéd se adott hitelt. A feszültség mindenesetre ott maradt a levegőben… Az egész Gardner família rászokott az óvatos fülelésre, bár hogy mire fülelnek, tudatosan képtelenek lettek volna megmondani. Olyan alkalmakkor hallgatóztak, amikor öntudatuk félig-meddig elködösült, márpedig ez, sajnos, hétről hétre gyakrabban fordult elő. Már közhelyszámba ment, hogy "Nahum családjába’ valami nincs rendjén". Mikor a korai gurgolyák előbújtak, új, furcsa színben pompáztak. Nem volt ez a szín ugyanolyan, mint az ördögkáposztáé, de rokonnak tűnt vele, ismeretlen volt mindenki számára. Nahum bevitt pár szál virágot Arkhambe, megmutatta őket a Gazette szerkesztőjének, ám ez az előkelőség csak egy tréfás cikk erejéig emlékezett meg róluk; az egyszerű emberek hiedelmeit szelíd gúny tárgyává tette. Nahum hibázott, mikor a túlságosan nagyra nőtt ördögszempillangóknak e gurgolyák közelében megfigyelt viselkedéséről épp egy józanul gondolkodó városlakónak beszélt.

Áprilisban ütötte fel fejét a hisztéria a vidék lakói körében, kezdték elkerülni a Nahum tanyája mellett vivő utat, végül egyáltalán nem használták már. Ijedelmüknek a növényzet volt az oka. Minden gyümölcsfa különös színű virágdíszbe öltözött, az udvar meg a vetemény kavicsos földjéből bizarr gyomok sarjadtak, ezeket csak botanikus tudta volna a környék flórájának megszokott képviselőivel azonosítani. Hétköznapi, tiszta szín a lombok és a fű zöldjét nem számítva sehol nem maradt, mindenütt annak a földi árnyalatok közt idegen, lappangó fertőzést sejtető valaminek a vészjósló változatai tűntek szembe. A hollandi kóró fenyegetően ágált, a vérpipacsnak lényege veszett oda a hibádzó szín miatt. Ammi és Gradnerék a színek többségét kísértetiesen ismerősnek találták, végül eldöntötték, hogy azok a meteoritban lelt gömböcske színére emlékeztetnek. Nahum kigyomlálta, felásta a lejtő tíz acre-nyi földterületét, a ház körüli földet azonban nem forgatta meg. Tudta, semmi értelme az erőlködésnek; remélte, hogy a különös nyári növények felszívják végre a talajból az összes mérget. Immár semmin nem csodálkozott, hozzászokott az érzéshez, hogy olyasvalami lappang a közelében, melynek neszezését meg kellene hallania. Szomszédainak viselkedése természetesen rosszul érintette, de még rosszabbul érintette feleségét. A fiúknak különb sors jutott; ők nap mint nap iskolába jártak, ám a szóbeszéd őket is megrémítette. Thaddeus, ez a különösképp érzékeny lelkű ifjú szenvedett a legtöbbet miattuk.

Májusban megjelentek a rovarok, s Nahum birtoka egykettőre zümmögő, csúszó-mászó pokollá változott. A rovarok legtöbbje külsejét, mozgását tekintve egyaránt szokatlannak tetszett, éjszakai viselkedésük pedig meghazudtolt minden megelőző tapasztalatot. Gardnerék már éjnek idején is füleltek, vaktában kerestek valamit erre-arra fürkészve, ám hogy mit keresnek, nem sejtették. Ekkorra valamennyien állították, hogy Thaddeus nem tévedett a fákkal kapcsolatban. Gardner asszony, aki ablakából a holdfényes égbolt hátterére rajzolódó juharfa ágait bámulta, szintén megfigyelte a mozgást. Noha szélcsend volt éppen, a gallyak hajladoztak, bizonyára a nedvek tették.

Most már minden növény különösen festett, a következő felfedezést nem is Nahumék tették. A megszokás eltompította őket, így eshetett, hogy ami az ő figyelmüket elkerülte, szemet szúrt egy Bostonba való, kétkedő természetű malomipari szakembernek, aki a vidéki szóbeszéddel mit sem törődve arrafelé hajtott egy éjjel. Arkhamben beszámolt tapasztalatairól, melyeknek alapján a Gazette rövid beszámolót közölt; Nahum és gazdálkodó társai ennek nyomán fedezték fel maguk is a dolgot. Sötét éjszaka volt, a homokfutó lámpásai gyenge fényt árasztottak, a farm körül azonban – melyben a beszámoló alapján mindenki Nahuméra ismert – a sötétség mintha ritkult volna. Halvány, de határozott fény áradt a növényekből, tűből, lombból és virágból egyaránt. Eme ragyogás nyúlványai az udvaron keresztül az istálló felé íveltek.

A fű eddig nem sínylette meg a talajmérgezést, ezért a tehenek szabadon legelhettek a ház körül, május végére azonban kezdett elromlani a tejük. Nahum a lejtőkre terelte a jószágot, s a baj megszűnt. Röviddel ezután a fű, a lomb szembetűnő változáson esett át. Minden elszürkült, akárha váratlanul kiszáradt volna… Már csak Ammi kereste fel Nahum házát, de az ő látogatásai is folyvást ritkultak. Mikor az iskolaidény befejeződött, Gardnerék elszigetelődtek, olykor belementek, hogy városbeli ügyeiket Ammi intézze. Furcsamód testileg-telkileg leromlottak, így senkit nem ért meglepetésként a hír, miszerint Gardner asszony megbomlott.

Júniusban történt a dolog, a meteorit becsapódásának évfordulóján. A boldogtalan asszony kimondhatatlan valamikről sikoltozott, úgy érezte, körülötte szállonganak a levegőben… Nem kiáltott kerek mondatokat, csak szavakat, mondattöredékeket. A dolgok szerinte mozogtak, deformálódtak, rezegtek. Füle olyan impulzusokat érzékelt, amelyek nem kifejezetten hangok voltak. Valami egyre fogyatkozott. Úgy látszott, Gardnerné hiányt szenved valamiben… Valami ráakaszkodott, olyasmi, aminek nem lett volna szabad. Valakinek el kellett volna űznie… Szerinte semmi nem nyugodott az éjszakában, mozogtak a falak, az ablakok is…

Nahum nem vitette feleségét a helyi bolondokházába, hagyta szabadon járni-kelni odahaza, míg magának és másoknak nem ártott. Akkor sem tett semmit, mikor az asszony arckifejezése eltorzult. De mikor a fiúk félni kezdtek tőle, s Thaddeus csaknem elájult grimaszai láttán, inkább bezárta a padlásra. Júliusra az asszony már beszélni is elfelejtett, négykézláb kúszott, s a hónap végére Nahumnak az az őrült benyomása támadt, hogy felesége halvány fényt áraszt a sötétben, akárcsak – s ezt akkorra tisztán látta – a környék növényzete.

Röviddel ezelőtt menekültek el a lovak. Valami felzavarta őket éjnek idején; nyerítettek, bokszaik falát rugdalták. Mivel lecsillapításukra semmit nem tehetett, Nahum kitárta az istálló kapuját, mire mind a négy ló kifelé iramodott, akár négy rémült erdei szarvas. Egy hétig tartott, míg Nahum valamennyit előkerítette, ám az állatok addigra hasznavehetetlenné, kezelhetetlenné váltak. Valami megzavarta agyukat. Gazdájuk saját érdekükben agyonlőtte őket.

Nahum Ammitől kért kölcsön egy lovat a vontatáshoz, de ez a ló nem volt hajlandó a csűr közelébe menni, ezért a férfiak maguk tolták a nehéz kocsit a padkához, hogy megfelelően megpakolhassák… A növényzet egyre szikkadt, szürkült. Még az oly különös szirmú virágok sem kerülték el ezt a sorsot, a gyümölcsfák termése is szürke, töppedt, íztelen lett. Az őszirózsa és az aranyeső szürke, torz virágot bontott, a rózsák, cíniák és mályvák az elülső kertrészben olyan istentelennek mutatkoztak, hogy Zenas, Nahum legidősebb fia lekaszálta őket. Ekkortájt pusztultak el a furcsamód nagyra nőtt rovarok, még azok a méhek is, melyek kaptáraikat elhagyva az erdőbe húzódtak.

Szeptemberre az egész növényzet szürke porrá omlott, s Nahum félni kezdett, hogy a fák is elpusztulnak, mielőtt a méreg kioldódna a talajból. Feleségén mostanában iszonytató sikolyrohamok vettek erőt, a fiúk az idegkimerültség jeleit mutatták. Kerülték az embereket, mikor elkezdődött a tanítás, nem mentek iskolába.

Ammi ritka látogatásai egyikén felfedezte, hogy a kútvíz ihatatlan. Se nem keserű, se nem sós, baljóslatú mellékízt kapott, ezért Ammi azt tanácsolta barátjának, ásson kutat valahol feljebb, míg a talaj meg nem tisztul. Nahum azonban nem törődött a figyelmeztetéssel, mert ekkorra elfásult már a furcsaságoktól, kellemetlenségektől, ő és fiai tovább itták a fertőzött vizet, oly közömbösen és gépiesen, ahogy nyers vagy odakapott étkeiket fogyasztották, s ahogy hálátlan, monoton munkájukat végezték, egyik céltalan nap a másik után. Valami fásult beletörődés vett erőt rajtuk, mintha e világban idegenként, neve nincs őrök sorfala között lépdeltek volna számukra ismerős, biztos végzetük felé.

Thaddeus szeptemberben kezdett őrjöngeni, azután, hogy a kútnál járt. Vederrel indult oda, s a nélkül tért vissza sikoltozva, karjával csapkodva, olykor alig érthetően zagyvált valamit a "lent mocorgó színek"-ről. Két őrült a családban már nagy gondot jelentett, de Nahum bátran viselte a csapást. Hagyta szabadon bóklászni a fiút egy héten át, azután, hogy Thaddeus botladozni kezdett, s minduntalan megsebezte magát, az anyjával szemközti padlásszobába zárta. Iszonytatóan sikoltoztak egymásnak a zárt ajtók mögül. Különösen a kis Merwin szenvedett ettől, aki úgy képzelte, anyja és testvére holmi nem e világi, borzalmas nyelven beszélnek. Merwint azelőtt is megrémítették már félelmes képzelgései, s nyugtalansága csak fokozódott, amidőn elveszítette Thadet, aki legközelebbi játszótársa volt.

Körülbelül ugyanekkor kezdtek hullani a Jószágok: A baromfiállomány egykettőre elszürkült, felfordult, húsuk szeleteléskor száraznak, szikkadtnak találtatott. A sertések hihetetlenül meghíztak, azután váratlanul megmagyarázhatatlan, undorító változásokon mentek keresztül. Húsuk persze ehetetlenné vált; Nahum nemigen tudta, mihez fogjon. Helyi állatorvos nem merészkedett tanyája közelébe, Arkham városának állatorvosa pedig nyíltan elismerte tanácstalanságát. A sertések elszürkültek, megmerevedtek és megkergültek, szemük és pofájuk rémisztően elváltozott. A dolog megmagyarázhatatlannak látszott, hisz ezek az állatok sosem fogyasztottak a fertőzött növényekből. Azután a kór átterjedt a tehenekre. Testük egyes részei vagy egésze hihetetlenül megráncosodott, megfonnyadt, egymást érték az összecsuklások, fekélyek. Az utolsó fázisban – a végeredmény minden esetben a pusztulás volt – elszürkültek, kiszáradtak, éppúgy, ahogy a disznók… Mérgezésről szó sem lehetett, mert ezek a gondok mindig a biztonságos takarmányt jelentő istállóban kezdődtek. Ólálkodó vadak harapása sem terjeszthette a nyavalyát – hisz a világ melyik állata képes áthatolni minden akadályon? Csakis természetes fertőzésről lehetett szó, ám ilyen következményekkel járó fertőzést senki még csak elképzelni sem tudott. Mire az aratás ideje elérkezett, nem maradt eleven jószág a tanyán. Miután a szárnyasok meg a lábasjószág elpusztult, szétszéledtek a kutyák. Mindhárom állat egyetlen éjszaka tűnt el, s többé nem bukkantak a nyomukra. Az öt macska valamivel hamarabb állt odébb, de hiányukat észre sem vették, mert nem voltak már egerek, meg mert azelőtt is csak Gardner asszony foglalkozott e kedves jószágokkal.

Október 19-én Nahum lesújtó hírrel botorkált Ammiék házába. Szegény Thaddeust padlásszobájában elérte a halál, s oly módon végzett vele, hogy azt szavakba foglalni aligha lehetett. Nahum sírt ásott a tanya rácsokkal körülvett családi parcelláján, s a maradványokat elföldelte… Odakintről semmi nem férkőzhetett a fiúhoz, az apró, rácsos ablak, az elreteszelt ajtó érintetlen volt, nagyjából mégis ugyanaz játszódott le, ami az istállóban. Ammi és neje tőlük telhetően vigasztalták az összetört férfit – mindketten borzongtak közben. Rettegés kísérte a Gardnerek útját, rettegés övezett mindent, amihez hozzáértek. Nahum puszta jelenléte névtelen, megnevezhetetlen fenyegetés érzetét keltette.

Ammi kelletlenül kísérte haza barátját, igyekezett lecsendesíteni a hisztérikusan zokogó kis Merwint. Zenasnak nem volt szüksége nyugtatgatásra. Az utóbbi időben minden egyéb helyett a semmibe bámult, úgy végezte el, amire apja utasította, s Ammi úgy érezte, a végzet igen könyörületes hozzá. Olykor-olykor Merwin kiáltásaira megkésett felelet visszhangzott a padlásszoba felől. Ammi kérdésére Nahum elmondotta, hogy felesége már nagyon legyengült.

Az este közeledtekor Amminek végre sikerült elszabadulnia: még a barátság se bírhatta maradásra olyan helyen, ahol a növényzet halovány fényt árasztott, s a fák olykor-olykor hajladozni kezdtek a szélcsendben. Ammi Pierce-et szerencséjére csekély képzelőerővel ajándékozta meg a természet. Még így is megzavarodott kissé, ám ha képes lett volna felfogni, megérteni mindent, ami körülötte zajlott, elkerülhetetlenül eszelősként végzi ő is… Alkonyatkor hazaódalgott, a bolond asszony meg a bomlott gyermek sikolyai iszonytatóan visszhangoztak fülében.

Három nappal később, kora reggel, Nahum berontott Ammiékhoz, s mert a gazdát nem lelte odahaza, feleségének számolt be az újabb iszonyatról; Pierce asszony fogvacogva hallgatott.

Ezúttal a kis Merwinre került a sor: a gyermek eltűnt. Késő este lámpással és vederrel vízért indult, s nem tért vissza. Napok óta zavarodottan járt-kelt, nem is igen tudta, mi történik körülötte. Minduntalan felsikoltott… Akkor éjjel kétségbeesett sikoly harsant az udvarból is, de mire az apa kiért az ajtón, a fiúnak nyoma veszett. Nem égett a lámpás, melyet magával vitt, nem volt sehol. Nahum akkor azt hitte, a lámpás és a veder is eltűnt, de hajnalban, amikor visszatért az erdőből, ahol egész éjszaka kutatott, a kút közelében két igen furcsa tárgyat lelt. Az összepréselt, látszólag megolvadt fémtömeg bizonyára a lámpás volt valaha, míg a meggörbült fogantyú meg a félig szétolvadt fémdonga a veder maradványa lehetett. Nahum nem talált mást, s elképzelni sem tudta, mi történhetett. Pierce asszony néma maradt, s Ammi, mikor hazaért, s hírét vette a történteknek, találgatni se mert. Merwin eltűnt, a környékbeliek segítségére pedig – akik immár valamennyi Gardnert kerülték – bajosan számíthattak. Arkham lakóinak segítségében sem reménykedhettek: ők csak kacagtak mindenen. Thaddeus meghalt, Merwin eltűnt… Valami egyre munkált, dolgozott, mintha arra várna, hogy meghallják és felfedezzék… Nahum érezte, hamarosan gyermekei sorsára jut, ezért arra kérte Ammit, viselje gondját feleségének és Zenas fiának, ha netán túlélnék őt. Az egész dolgot isten büntetésének vélte, noha elképzelni se tudta, miért sújt le épp őrá. Amennyire tudta, egyetlenegyszer sem tért le az Úr kijelölte egyenes útról.

Ammi több mint két hétig hírét se hallotta, azután, a legrosszabbtól tartva, legyűrte félelmét és elhatározta, hogy felkeresi a Gardner-tanyát.

A nagy kémény nem füstölt, a látogató felkészült a tragédiára. Megrázó volt a farm állapota: a földet elszürkült, fonnyadt fű és avar borította, az ódon falakról, oromzatokról száraz venyigetörmelék pergett alá, a hatalmas, kopasz fák kiszámított rosszindulattal hajladoztak a szürke novemberi ég hátterén. Ammi felfedezte ágaik hajlásszögében a nehezen érzékelhető változást.

Nahumot még életben találta. A farmer elgyöngülve hevert egy lócán az alacsony mennyezetű konyhában. Eszméletén volt, egyszerű utasításokat adott Zenasnak. A helyiségben kíméletlen hideg volt, s mikor Ammi észrevehetően megborzongott, a házigazda rekedten Zenasért kiáltott, ráparancsolt, hozzon még a tűzifából. Tűzifára csakugyan nagy szükség lett volna; a jókora tűzhely üresen állt, egy kevés hamu lebegett csak üregében a kéménykürtőn átfújó, dermesztő szél szárnyán. Nahum megkérdezte vendégét, jobb-e most, hogy Zenas rakott a tűzre… Ammi ekkor megértette, mi történik. A legfeszesebb kötél elpattant végre, a boldogtalan farmert nem fenyegette további fájdalom. A diszkrét kérdezősködés nem vezetett eredményre, Amminek nem sikerült kiderítenie, mi érte a fiút.

– A kútban van… Odalenn lakik a kútban… – felelgette mindegyre az elködösülő elméjű apa. Amminek váratlanul eszébe ötlött a feleség, s felőle kezdett kérdezősködni.

A Nabby? De hisz ő itt van!… – válaszolt megütődve szegény Nahum. Ammi belátta, hogy az asszonyt neki magának kell megkeresnie. Otthagyta a lócán az ártalmatlan eszelőst, leakasztotta a kulcskarikát az ajtó melletti kampóról, s a recsegő-ropogó lépcsőkön felóvakodott a padlásra. A szűk helyen valami bűz terjengett odafenn, nesz sehonnét nem hallatszott. A négy ajtó közül csak egyet talált zárva Ammi, s különféle kulcsokkal próbálta kinyitni. A harmadik kulcs fordult körbe némi próbálkozás után: a látogató felrántotta az alacsony, fehérre mázolt ajtót. Sötétség fogadta odabent, hisz kicsiny volt az ablak, s félig még azt is eltakarták az elébe szegezett durva falécek. A széles gerendázatú padlón Ammi semmit nem látott. A bűz elviselhetetlenné fokozódott, így mielőtt továbbhaladt, vissza kellett térnie az előtérbe tiszta levegőt szívni. Mikor ismét belépett, valami sötétet vett észre az egyik sarokban, s amint jobban látta, mi az, hangosat kiáltott. Ekkor úgy tűnt neki, felhő vonul el az ablak előtt, s egy másodperccel utóbb afféle utálatos páragomoly suhant el mellette. Szeme előtt különös színek villództak, s ha a rémület meg nem bénítja elméjét, eszébe jutott volna a meteoritban lelt gömböcske, mely szétpattant a geológuskalapács ütése alatt; eszébe jutott volna róluk a tavasszal kisarjadt beteges növényzet számos árnyalata, Így csak arra a gyalázatos borzalomra gondolt, mely előtte hevert, s mely láthatóan osztozott a fiatal Thaddeus meg a jószágok neve nincs végzetében. A legiszonyatosabb mégis az volt, hogy e valami oszladozása közben igen lassan, ám észrevehetően mozgott…

Ammi nem részletezte tovább ezt a jelenetet, de a sarokban lelt mozgó valami többé nem szerepelt történetében. Akadnak elmondhatatlan dolgok; az emberiesség nevében végrehajtott cselekedetet olykor keményen bírálja el a törvény. Megértettem, hogy Ammi nem hagyott hátra élőt abban a padlásszobában; bármi mozgót hátrahagyni iszonyú tehertételt jelentett volna, olyat, amely minden beszámítható lényt örök kárhozatra taszít. Ammi, ha nem kérges lelkű farmer, bizonyára elájul vagy megbomlik, így azonban sikerült átbújnia ismét az alacsony szemöldökfa alatt, s ráfordította a kulcsot a padlásszoba átkozott titkára.

Nahumra gondolt most: barátja ápolásra, gondoskodásra szorul, olyan helyre kell vinnie, ahol mindezt megadhatja neki…

Miközben lefelé tartott a sötét lépcsősoron, Ammi zuhanás hangját hallotta odalentről. Úgy rémlett, elfúló kiáltást hall, s nyugtalmul gondolt vissza a párafelhőre, mely odafent, az iszonyú padlásszobában suhant el mellette. Miféle lényt zavart meg érkezésével és kiáltásával? A körvonalakat nélkülöző rémület megállásra késztette: újabb neszeket hallott odalentről, súlyos test súrlódott a padlón, e zajt tisztátalan szörcsögés ördögi, undorító zaja kísérte. Ammi képzettársítási képességét gyarapította a félelem; megint arra gondolt, amit odafent látott. Úristen! Miféle vérfagyasztó lidércnyomás részese lett? Sem előre, sem hátrafelé indulni nem mert, remegve állt a lépcsőforduló homályában. A jelenet minden részlete beleégett emlékezetébe. A hangok, a félelemmel teli várakozás, a sötétség, a keskeny lépcsősor meredeksége, és – nagy ég! – a halvány, de nyilvánvaló derengés, mely minden farészből, a lépcsőből, a támasztékokból, a lécezetből meg a gerendákból áradt.

Ammi odakint álló lova ekkor ijedten felhorkant, robaj következett, amint az állat fejvesztve menekült. A következő percben a kocsival együtt eltűnt, a lépcsőforduló homályában álldogáló rémült férfi találgathatta csupán, mi volt, ami elriasztotta. S mintha még nem lett volna elég, máris hallatszott odakintről. Csobbanás a kút felől… Ammi a kút mellett, kipányvázatlanul hagyta Héroszt, a homokfutó kereke nyilván kiütött egy téglát a kút kávájából…

A hihetetlenül ódon faanyagból tovább áradt a fény – Úristen, milyen régi ez a ház! Nagyobbik fele 1670 előtt épült, az oromtető 1730 tájékán…

A lenti padlón végigvonuló valami nesze mindinkább közeledett, Ammi fogása megkeményedett a súlyos fütykösön, melyet a padlásszobában bizonyos céllal magához vett. Bátorságot gyűjtött, s lement a lépcsőn, vakmerően a konyha felé indult. Amit keresett, nem várta be ott, elébejött, a túlélt megpróbáltatás után. Hogy egész eddig kúszott-e, vagy vonszolta valami, Ammi el nem dönthette. Bármi történt az elmúlt félórában, Nahum jócskán előrehaladt a fonnyadás, szürkülés és oszlás folyamatában. Teste irtóztatóan felrepedezett, száraz foszlányok hámlottak le róla. Ammi képtelen volt hozzáérni, elszörnyedve meredt a torz iszonyatra, ami valaha arc volt.

– Mi volt az, Nahum? Mi volt az? – suttogta, s a kicsattant, vonagló száj épp csak hogy megformálhatta a végső feleletet:

A semmi… semmi se… csak egy szín… éget… hideg és nedves, de éget… A kútban élt…. Láttam… olyan füstféle vót… olyan színű, mint a virágok a múlt tavaszon… A kút fénylett éjjelenkint… Megfogta Thadot, Merwint és Zenast… Minden élőt… kiszítta az életet mindenből… Abba’ a kőbe… abba’ a kőbe kellett jönnie… Megfertőzte az egész környéket… Nem t’om mit akar… az a kerek valami, amit az egyetemi népek leltek a kőbe… Amit széjjeltörtek… ugyanilyen színű vót… Pont ugyanolyan, mint a virágok, a növények… Biztos több vót belőlük… azokból a magvakból… Mer magok…! Nőttek. Legelébb ezen a héten láttam… Elkapta Zenast. Naddarab fiú vót, élettel teli… Előbb elgyengít, aztán kap el… Eléget. A kút vize… Igazad vót… gonosz víz… Zenas sose jött vissza a kúttó’… Nem bírt… Ez magáhó’ vonz. Tudod, mi készű’, de hiába… Azóta, hogy Zenast elkapta, láttam párszor… Mi van Nabbyvel, Ammi? A fejem má’ semmire se jó, nem t’om, mikó’ vittem neki enni legutóbb… Ha nem vigyázok, elkapja őt is… Csak egy szín… Néha, éjjel fele az ő arca is olyan színű… éget és szív… olyan helyrő’ jött, ahó’ nem úgy mennek a dógok, ahogy itten… Az egyik professzor mondta… Igaza vót… Vigyázz, Ammi, ez kiszíja az életet!

Ennyi volt mindössze. Nem beszélt többet, magába roskadt, vége lett. Ammi piros kockás abroszt borított a maradványokra, s kibotorkált a földekre nyíló hátsó ajtón. Megmászta az emelkedőt a tíz acre-nyi legelőig, az északi utat, az erdőt elkerülve botladozott hazáig. Nem lett volna képes elhaladni a kút mellett, mely lovát elriasztotta. Az ablakból pillantott csak ki rá, s látta, hogy kávájából nem hiányzik egyetlen kő sem. Nem ért hozzá a meglóduló homokfutó: a csobbanást másvalami okozta. Valami, ami visszatért a kútba, miután szegény Nahummel végzett.

Mire Ammi hazatért, a ló meg a kocsi otthon volt már, s Pierce asszony ugyancsak rettegett. A farmer magyarázat nélkül nyugtathatta feleségét, azután nyomban Arkhambe indult, hogy értesítse a hatóságokat, a Gardner család nincs többé. Nem bocsátkozott részletekbe, csupán beszámolt Nahum és Nabby haláláról

Thaddeuséról tudtak már –, megemlítette, hogy pusztulásukat alighanem ugyanaz a fura mérgezés okozta, ami jószágaikét. Bejelentette Merwin és Zenas eltűnését. A rendőrségen hosszan foggatództak, végül megbízták Ammit, kísérjen el három nyomozót a Gardner-tanyára egy halottkémmel, egy tisztiorvossal meg az állatorvossal együtt, ez utóbbi kezelte annak idején a fertőzött állatokat.

Ammi nemigen akart visszamenni, mert jócskán benne jártak már a délutánba, s ő félt megvárni az estét azon az elátkozott helyen, a társak jelenléte azonban megnyugtatta valamelyest.

A hat hatósági személy csukott, kétlovas kocsira szállt, Ammi homokfutója nyomában négy óra tájt érkeztek a járványsújtotta tanyára. A borzalmakhoz szokott rendőrnyomozók egyike sem maradhatott érzéketlen a padlásszobában meg a piros kockás abrosz alatt lelt maradványok láttán. A szürkére lepusztult farm önmagában is gyászos látványt nyújtott, ám az a két oszladozó tetem túltett mindenen. Sokáig senki sem volt képes foglalkozni velük, az orvos egykettőre elismerte, nincs rajtuk sok vizsgálnivaló. A mintákat persze lehet tanulmányozni: vett ilyen mintákat, melyek vizsgálatakor az egyetem laboratóriumában különös dolgokra derült fény. A két szelencéből előkerült por színképében lelt fura sávok megegyeztek a tavalyelőtti meteor különös színképében találtakkal. A spektroszkóp által kimutatott matéria azonban egy hónapon belül eltűnt, a por összetevőit ezután alkalikus foszfátokkal és karbonátokkal azonosították.

Ha Ammi sejtette volna, hogyan reagálnak az emberek, aligha szólt volna nekik a kútról. Közeledett a napnyugta; a farmer alig várta, hogy mehessen. De bár nem akart, időről időre az udvar közepén álló kút felé sandított, s mikor az egyik nyomozó faggatni kezdte, elmondta, Nahum tartott valamitől, ami a kút mélyén lapul, olyannyira, hogy Merwint és Zenast sem merte keresni odalent:

A nyomozóknak nem maradt más választásuk, mint hogy kiürítsék és megvizsgálják az aknát. Ammi reszketve várt, míg a kútvizet vederszám merték és loccsantották ki a felázott földre. A férfiak undorral fintorogtak, végül az orrukat is befogták, olyan bűzt kavartak fel. A munka rövidebb időt vett igénybe a vártnál: a vízállás meglepően alacsony volt. Nem szükséges részleteznünk, mi minden került elő. Meglelték mindenesetre Merwin és Zenas csontjait, találtak egy növendék szarvast meg egy jókora ebet, ugyanolyan állapotban, megtalálták pár kisebb vad csontvázát. A kút alján összegyűlt nyálkás posvány megmagyarázhatatlanul fortyogott, s mikor a nyomozók egyik társukat összefogódzva leeresztették, az pedig hosszú rúdjával a masszába döfött, nem leltek szilárd talajt.

Alkonyatkor lámpásokat hoztak a házból. Azután, mikor eldöntötték, a kútból képtelenek bármi egyebet előkeríteni, valamennyien az ódon nappali szobába vonultak, ahol nyomban tanácskozni kezdtek a szakértők, miközben a fogyó hold kísérteties fénye beragyogta a szürkéllő romokat odakint. A jelenlévőket felkavarta az eset, a növényzet fura állapotában, az állatok és emberek ismeretlen okból bekövetkezett pusztulásában meg Merwin és Zenas korai halálában nem leltek meggyőző közös vonást. Hallottak ugyan a helyi mendemondákról, de nem hitték, hogy bármi természetfeletti történt. A meteorit kétségtelenül megfertőzte a talajt, ám az állatok is megbetegedtek, noha nem fogyasztottak a fertőzött talajból sarjadt növényekből. A kútvíz volna a ludas? Meglehet… Helyénvaló lenne megvizsgálni. De vajh milyen őrület lázában ugrottak a kútba a fiúk? Végzetük azonos volt, maradványaik elárulták, hogy halálukat a szürke kiszáradás okozta. Miért olyan szikkadt és szürke itt minden?

Az udvarra néző ablaknál ülő halottkém vette legelőször észre a ragyogást a kút körül. A felázott föld valamivel erősebben fénylett a leszállt sötétségben a holdsütötte talajnál: ragyogása határozottabbnak tűnt, forrása mintha a kút fekete mélye lett volna.

Fényoszlop emelkedett ki onnét, olyasféle, mint egy reflektor szóródó sugara. A ragyogás tompán tükröződött a kimert víz után maradt pocsolyákban. Színe roppant különös volt, s ahogy a férfiak az ablakhoz gyűltek, Ammin szörnyű rémület vett erőt. E kísérteties, miazmás kipárolgás árnyalata számára nem volt ismeretlen. Látta már e színt korábban is, s megtanulta félni azt, amit jelentett. Látta e színt a törékeny, komisz gömböcskében, a két nyárral korábban aláhullt meteoritban. Látta a veszett tavaszi növényeken; s mintha látta volna aznap reggel a padlásszoba félig bedeszkázott ablaka előtt, ott, ahol az elmondhatatlan dolgok megtörténtek. Felvillant előtte egy pillanatra, ezután suhant el mellette az a gyűlöletes, tisztátalan pára. Röviddel ezután szegény Nahumet kapta el valami ilyen színű… Végre ki is mondta. Kimondta, hogy ez a gömböcske meg a növények színe. Ezt követte a ló megfutamodása meg a kútból hallatszó csobbanás. És most a kútból ugyanilyen démoni árnyalatú, halvány fényoszlop ívelt fel.

Ammi észjárását dicséri, hogy még e feszült pillanatban is eltöprengett valamin, ami lényegileg tudományos problémának tekinthető: tudniillik, hogy ugyanazt az árnyalatot észlelte nappal, a reggeli égboltra néző ablak előtt, s egy éjszakai fluoreszkáló páragomolyban, mely a sötét, puszta táj háttere előtt tűnt fel. Nem volt ez rendjénvaló, természetellenes volt, s Amminek halódó barátja szörnyű, utolsó mondatai ötlöttek eszébe: "Olyan helyrő’ jött, ahó’ nem úgy mennek a dógok, ahogy itten… Az egyik professzor mondta…"

Odakint mindhárom, útmenti, csenevész fácskához kikötött ló rémülten nyihogott, a földet kapálta. A kocsis kifelé indult, de Ammi a vállára tette remegő kezét.

– Ne menjen ki oda… – suttogta. – Nem tudhassuk, mi lesz… Nahum azt mondta, él valami a kútba’, ami kiszívja az ember életit… Aszonta, olyan gömbölyű golyóbisból lett, amilyet a meteorkőbe’ találtak, tavalyelőtt júniusba’… Szív és éget, úgy mondta Nahum… pedig csak egy színes felhő, olyan színű, amilyen az a fény odakint, ami alig látszik, és nem tudni, micsoda… Nahum úgy gondóta, élettel táplálkozik, és mindég erősebb lesz… Látta a múlt héten, aszonta. Biztos odakintrő’ jött ez is, messzirő’, ahogy a meteorkő. Az egyetemi népek mondták. Amibő’ van, amit tesz, nem isten teremtményire vall… Ez odakintrő’ való!

Így hát az emberek határozatlanul toporogtak, a kútból sugárzó fény pedig erősödött, a rémült lovak is erősebben rúgkapáltak és prüszköltek. Csakugyan szörnyű pillanat volt, négy borzasztó

két kútból származó és két házbéli – maradvánnyal az ódon, elátkozott falak közt, szemben a kocsonyás mélységből áradó ismeretlen, istentelen fényességgel. Ammi ösztönösen fogta vissza a kocsist, nem gondolt arra, hogy ő maga sértetlen maradt a színes köd tisztátalan érintése nyomán. Meglehet, mégis helyesen tette, amit tett, soha senki meg nem tudja, mi zajlott odakint azon az éjszakán, s bár a mindenségből jött valami egyetlen érintetlen akaratú embernek sem ártott addig, nincs mód kikövetkeztetni, mit meg nem tett volna azokban a pillanatokban, míg megnövekedett, megmutatta erejét a felhősödő, holdfényes ég alatt.

Az ablaknál álló detektívek egyike váratlanul éles, elfúló kiáltást hallatott. A többiek rámeredtek, azután követték a pillantását felfelé, addig a pontig, ahol az hirtelen megakadt. Szavakra nem volt szükség. Amit a szóbeszéd vitatott, nem volt többé vitatható, s tán épp az ekkor mindannyiuk által megfigyelt jelenség az oka annak, hogy a Különös Napokról azóta se beszélnek szívesen Arkhamben. Fontos leszögeznem, hogy az éjszakának ebben az órájában nem fújt szél. Később, nem sokkal ezután feltámadt, de ekkor szélcsend volt még. Nem rezdültek a futóbab elszürkült, fonnyadt indái, a kétlovas kocsi tetejének rojtjai sem. E feszült, istentelen szélcsendben kertszerte mégis hajladoztak a fák magasba nyúló ágai. Morbid módon, görcsösen vonaglottak, epileptikus görcsökben rángatództak a gallyak, a mozdulatlan levegőben tehetetlenül ágáltak a holdsütötte felhők felé. Akárha összefüggő zsinórzatot mozgatott volna a fekete gyökerek alatt lappangó, ébredező iszonyat.

Néhány pillanatra a férfiaknak még a lélegzete is elakadt. Azután egy sötétebb felhő vonult át a holdtányér előtt, s a nyújtózó ágak körvonalai pillanatokra elmosódtak. Az ámulat rekedten konduló kiáltása szakadt ki minden torokból. Mert a borzalom nem halványult el a körvonalakkal: a mélyebb sötétség rémületes szakaszában a nézők az ágcsúcsok magasában a halovány és megmagyarázhatatlan ragyogás ezernyi apró gömböcskéjét látták lüktetni, egyet-egyet minden hajtás végén. Olyan volt ez, mint Szent Elmo tüze vagy azok a lángok, melyek a pünkösdi apostolszobrok fejét övezik. Természetellenes fényjáték volt ez, olyan, mintha tetemek táplálta fénybogarak sűrű raja járt volna pokoli sarabande-ot holmi elátkozott ingovány felett; színe megegyezett azzal, melyet Ammi felismert és rettegett.

Mindezenközben a fluoreszkáló fényoszlop egyre fényesebb és fényesebb lett, a végzet és az abnormalitás érzetét keltette a megzavarodott emberekben. A fény nem kiragyogott, kifelé áradt immár a kútból, s ahogy az idegen szín formátlan felhője kiszabadult a mélyből, nyomban az ég felé tört.

A halottkém borzongva az elülső ajtóhoz sietett, helyrelökte a súlyos pótrekeszt. Ammi, nem kevésbé reszketegen, csak böködni, mutogatni volt képes, mikor a fák fokozódó ragyogására akarta felhívni a figyelmet. A lovak fékevesztetten nyerítettek és kapáltak, de a csoport egyik tagja se merészkedett volna ki hozzájuk, a világ minden kincséért sem. A fák ragyogása minden múló pillanattal erősödött, a nyughatatlan ágak mind feljebb nyújtóztak. A kútkerék fája is csillámlott, s ekkor az egyik nyomozó szótlanul a farakásokra és méhkaptárakra mutatott, melyek a birtok nyugati kőfala mentén sorakoztak. Ezek is fluoreszkáltak, csak a látogatók megviselt járművei látszottak érintetlennek. Az út felől vad lárma, patkódobogás hallatszott; Ammi felemelte a lámpást, hogy jobban lásson, s ráébredt, hogy a hatóságiak rémült szürkéi kidöntötték a csenevész fákat, s a kocsit magukkal ragadva eliramodtak.

E megrázkódtatás segített megoldani az emberek nyelvét: izgatott suttogásba fogtak.

– Ez a valami átterjed mindenre, ami szerves anyagból készült – suttogta az orvosszakértő. Senki sem fűzött hozzá semmit. Az a detektív, aki odalent járt a kútban, most úgy érezte, hosszú rúdjával megzavarta azt a kimondhatatlan valamit.

– Szörnyű volt odalenn a kútban – mondta. – Nem értem el az alját, csak buborékolt a nyálka… Éreztem, laput valami a mélyén…

Ammi lova még mindig kapált, fülsértően berzenkedett az út mellett, hangja elnyomta gazdájának motyogását.

– Abba’ a kőbe’ volt… Odalenn növekedett… Elkapott minden élőlényt… élettel táplálkozott, a testükbő’, a lelkükbő’… Megölte Thadet, Merwint, Zenast és Nabbyt… Nahum maradt utolsónak… Mind itták a vizet… Az a valami úrrá lett rajtuk… Odakintrő’ jött, ahol másképp mennek a dolgok, mint itten… És most hazamegyen.

E pillanatban az ismeretlen színoszlop erőteljesen fellángolt, fantasztikus alakzatokká tömörült, melyeket utóbb minden szemtanú másként írt le. Szegény Hérosz olyan nyerítést hallatott, amihez foghatót ember lótól sem azelőtt, sem azóta nem hallhatott. Az alacsony mennyezetű helyiségben tartózkodók mindegyike befogta fülét; Ammi halálra váltan, émelyegve fordult el az ablaktól. A történteket szó vissza nem adhatja, s mikor Ammi ismét kinézett, szegény pára összekucorodva hevert a homokfutó rúdjának maradványai közt. Kínjai véget értek, másnap elföldelték. Kesergésre azonban nem maradt idő, mert ugyanebben a pillanatban az egyik nyomozó némán hívta fel figyelmüket a szobába nyomuló borzalomra. Lámpafény hiányában jól látszott, hogy halvány ragyogás járja át a helyiséget. Ott hunyorgott a fény a széles lécezetű padlón, a szőttes szőnyeg résein át. Ott csillogott az apró ablakok keretén. Fel s alá mozgott a sarkokban, átjárta a polcokat, a tűzhely párkányát, az ajtókat, bútorokat. Minden pillanattal erősödött, nyilvánvalóvá vált, hogy a sértetlen túlélőknek tanácsos elhagyni a házat.

Ammi a hátsó ajtóhoz vezette a társaságot, végigkalauzolta őket a tíz acre-nyi legelőre vezető mezei ösvényen. Úgy mentek, botladoztak, mintha álomban lépkednének, vissza se néztek, míg a kaptató tetejére nem értek. Örülhettek ennek az ösvénynek, hisz az elülső ajtón át, a kút mellett aligha jutottak volna idáig. Elég gondot okozott elosonni a fénylő istálló meg a kaptárak mellett is a vonagló, ijesztő körvonalú fák alatt; az ágak szerencsére elég magasra nyúltak. A hold néhány igen sötét felhő mögé rejtőzött, miközben a menekülők áthaladtak a Chapman’s Brook durván összerótt hídján, ahonnét vaksötétben kapaszkodtak fel a nyílt mező széléig.

Mikor visszanéztek a völgybe, a messzi Gardner-tanyára, félelmes látványban volt részük. Az egész farm ama borzasztó, idegen színű fényben úszott: fák és épületek, még azok a füves vagy növényzet borította térségek is, ahová nem terjedt ki a szürke szikkadás. A gallyak mind az ég felé meredtek, csúcsaikból iszonyú lángnyelvek kúsztak végig a ház, az istálló és a csűr gerendáin. Fuseli vízióiba illő jelenet volt, mindenek felett az az alaktalan fényesség ragyogott, az idegen, dimenziókon túli, titokzatos és mérgező szivárvány, mely a kútból ívelt fel. Egyre terjedt, tapogatódzott, kúszott, ki-kinyúlt villódzva, ragyogón, vészterhes, felismerhetetlen, baljóslatú, kozmikus színeiben.

Az iszonyú valami váratlanul egyenesen fellövellt az égbe, akár egy rakéta, s csóvát sem hagyva maga mögött, eltűnt a felhők kerek, különösmód szabályos nyílásán át, mielőtt az emberek feleszmélhettek, felkiálthattak volna.

A szemtanúk sosem feledték a látványt, és Ammi szóra képtelenül meredt a Cygnus meg a Deneb többi közt pislákoló csillagaira, ahol a szín beleolvadt a Tejút ragyogásába. Ám tekintetét a következő pillanatban már ismét lefelé kényszerítette a völgyből hallatszó robaj. Csak fás recsegés-ropogás hallatszott, nem pedig robbanás, ahogy a társaság tagjai később állították. Az eredmény mégis ugyanaz lett: mert egyetlen lázas, kaleidoszkópszerű kitörésben az elátkozott, pusztulásra szánt farm természetellenesen csillámló szikrák és egyéb szubsztanciák kitörése közepette elpusztult, elvakította azokat, akik látták, s olyan színű, fantasztikus felhőalakzatokat okádott a zenit felé, mely semmiképp sem származhatott a mi univerzumunkból. Sebesen összeálló gőzök közepette követték az eltűnt iszonyatot, a következő pillanatban ők is eltűntek. Odalent, mögöttük csak a sötétség maradt, ahová az emberek nem mertek visszatérni, köröttük pedig tomboló szél kerekedett, mely mintha a csillagközi tér tátongó mélységéből áradt volna. Süvöltött és bömbölt, végigszáguldott a mezőn s az eltorzult erdőn őrült kozmikus dühében, s a remegő társaság ráébredt, nincs értelme megvárni, míg kibukkan a hold, hogy meglássák, mi maradt Nahum tanyájából odalent.

Ahhoz is zavartak voltak, hogy teóriákon töprengjenek. A hét férfi az északi úton botorkált vissza Arkhambe. Ammi rosszabb lelkiállapotban volt társainál, könyörgött nekik, hogy kísérjék vissza konyhájáig, ahelyett hogy egyenest a városba mennének. Nem kívánt egyedül átvágni a megperzselt, szél korbácsolta erdőn hazáig, még a főúton sem. Mert olyan megrázkódtatásban volt része, amely elkerülte a többieket, s melyet elnyomott benne mindörökre a lappangó félelem, olyannyira, hogy sok éven át beszélni se mert róla. Ahogy a szemtanúk elszántan az út felé fordultak a szélfútta dombon, Ammi egy pillanat erejéig visszanézett az elsötétült völgyre, ahol szerencsétlen véget ért barátja élt azelőtt. És a kiégett, messzi pontból felemelkedett nehézkesen valami, hogy visszazuhanjon ugyanoda, ahonnét a nagy, formátlan iszonyat az égbe szökött. Egy szín volt csupán – de nem a mi földünkön vagy egünkben létező szín. S mert Ammi felismerte e színt, tudta, hogy ennek a halovány maradéknak ott kell rejtőznie a kútban, azóta sem jött rendbe egészen.

Sosem merészkedett többe a völgybe. 44 esztendő telt már el az iszonyat óta, de Ammi azóta sem járt ott, s örömmel veszi, hogy az új víztároló elárasztja. Én is örülök neki, mert nem tetszett a napfény színeváltozása az elhagyott kút kávája felett, amely mellett elhaladtam. Remélem, a víz mindig magasan áll majd – mégsem fogok belőle inni soha. Azt sem hiszem, hogy felkeresem még egyszer Arkham vidékét. Ammi társai közül hárman visszatértek a völgybe másnap reggel, hogy napfényben vegyék szemügyre a romokat, de igazában nem is maradtak romok. Csak a kémény téglái, a pince kövei, itt-ott némi ásványi meg fémhulladék meg az elátkozott kút kávája maradt ott. Ammi döglött lovát leszámítva, melyet elvonszoltak és eltemettek, eltűnt minden, ami valaha élt. Öt szörnyűséges acre-nyi szürke porsivatag maradt, azóta sem sarjadt ki ott semmi. A mai napig úgy éktelenkedik az ég alatt, mint valami savmarta, hatalmas folt az erdőn-mezőn, s azon kevesek, akik odamerészkedtek a helyi mendemondák ellenére, elnevezték Elátkozott Fenyérnek.

A helyi mendemondák bizarr történetek. Lehetnének még bizarrabbak, ha a városiak, az egyetem kémikusai eléggé érdeklődőknek mutatkoznának ahhoz, hogy elemezzék a használaton kívüli kút vizét vagy a szürke port, melyet nem hord el a szél. A botanika szakembereinek tanulmányozniuk kellene a fenyér körüli satnya növényzetet, ezek a kutatások új fényt vetnének a környékbeli szóbeszédre, miszerint a folt tágul – lassanként, talán egyinchnyit egy évben. Az emberek azt beszélik, hogy a környező növényzet színével tavaszonként valami nincs rendjén, meg hogy a vadak különös nyomokat hagynak arrafelé a vékonyka hóban. A hó sosem olyan vastag az Elátkozott Fenyéren, mint másutt, a lovak pedig – már amennyi megmaradt belőlük automobil-korszakunkban – nyugtalankodni kezdenek a néma völgyben, s a vadászok se számíthatnak kutyáikra a szürke porfolt közelében.

Azt mondják, az elmére gyakorolt hatás is nagyon kellemetlen. Sokan őrültek meg a Nahumék elmúlását követő esztendőkben, s képtelenek voltak arra, hogy odébbálljanak. Az erősebb akaratú népek elhagyták a környéket, s csak az idegenek próbáltak meg a düledező telepeken élni. Nem maradtak meg bennük, s az ember olykor eltöpreng, miféle, a miénktől különböző előrelátást kölcsönöz nekik sok elsuttogott mágikus történetük. Arra hivatkoztak, hogy szörnyű álmokat láttak e groteszk vidéken, s igaz, hogy a sötét vidék látványa is elég, hogy életre keltse a morbid ámulatot. Egyetlen utazót sem hagyott érintetlenül azoknak a mély rengetegeknek a különös volta, s a művészek borzonganak, miközben sűrű erdőket pingálnak, melyeknek titokzatossága nemcsak a szemre, a lélekre is hat. Magam is érdekesnek találom a benyomást, mely rögzült bennem egyetlen magányos sétám sarán, még mielőtt végighallgattam volna Ammi történetét. Mikor eljött az alkony, ösztönösen kívántam, gyűljön össze néhány felhő, mert a mély üresség láttán furcsa félelem költözött szívembe.

A véleményemet ne kérdezzék. Nem tudom – ez minden. Csak Ammit kérdezgethettem, mert Arkham lakói nem beszélnek a Különös Napokról, s mindhárom professzor, aki látta a lehullt meteoritot s a színes gömböcskét, meghalt már. Voltak még gömböcskék a kőben – ezt elhihetik. Egy megszerezte táplálékát és odébbállt, s meglehet, volt egy másik is, amely későn indult útnak. Kétségtelen, hogy azóta is ott él a kútban, tudom, nem volt minden rendben a napfénnyel, melyet a miazmásan gőzölgő gödör felett láttam. A parasztok azt mondták, a folt egy évben egyinchnyit előrehatol, így hát meglehet, van még növekedés, fejlődés azóta is. De bármilyen démon lappang is odalent, valami korlátozza, máskülönben sebesen terjeszkedne. Vajon a levegőbe nyúló fák gyökerébe kapaszkodik? Arkham újabb mendemondái szerint a vaskos tölgyek éjszakánként úgy zúgnak és hajladoznak, ahogy nem szabadna.

Hogy mi ez, isten tudja. Azt hiszem, azt a valamit, amit Ammi leírt, gáznak kellene neveznünk, ám ez a gáz nem a mi kozmoszunk törvényeinek engedelmeskedett. Nem olyan világok és napok között termett, amelyek a mi obszervatóriumaink teleszkópjaiban, fényképlemezein ragyognak. Nem az égnek abból a régiójából érkezett, melynek mozgását és kiterjedéseit a mi asztronómusaink felbecsülik, vagy nagysága miatt felbecsülhetetlennek mérik. Egy űrből lehullt szín volt csupán – ijesztő üzenet, a végtelen, formátlan régiók üzenete, felülmúlva természetről alkotott elképzeléseinket; olyan tartomány hírnöke, melynek puszta létezése eltompítja agyunkat, s megbénít bennünket a kozmoszon túli mélységekkel, melyet feltár bámuló szemünk előtt.

Kétlem, hogy Ammi szándékosan félrevezetett volna, s azt sem hiszem, hogy történetét a puszta őrület sugallta, ahogyan a városbeliek állították. Valami iszonyú érkezett a dombok közti völgyekbe azzal a meteorral, és valami szörnyűség – bár nem tudhatom, milyen mennyiségben – egyre ott lappang még. Örülök, ha elárasztja a víz. Addig is remélem, semmi se történik Ammivel. Túl sokat látott abból a valamiből – s a hatása oly mélyrehatónak bizonyult. Miért nem költözött el soha az öreg? Milyen jól emlékezett a haldokló Nahum szavaira: "Nem tudtam elmenni… Magáhó’ vonz… Tudod, mire készül, de ez nem segít…" Ammi olyan kedves öregember… Mikor a víztároló építői munkához látnak, írnom kell a főmérnöknek, hogy vigyázzon rá jól. Nem szeretek úgy gondolni rá, mint szürke, eltorzult, fonnyadt szörnyűségre, amelynek emléke mind gyakrabban zavarja álmomat.

 

 

Isaac Asimov – A pokol tüze

 

Bár Isaac Asimov (1920–1992) minden idők legtermékenyebb írója, sokrétű munkásságából csupán kevés mű sorolható a horror műfajába. Ezzel együtt sok sci-fi történetének cselekményén húzódik végig egy sötét, komor hangulat. Az immár klasszikus Leszáll az éj a sötétségtől való félelem legyőzhetetlenségéről szól, míg Asimov első, az 1950-es években megjelent Alapítvány-trilógiáját alkotó három regénye – Alapítvány, Alapítvány és Birodalom, Második Alapítvány – az önpusztitás realitására rádöbbenő háború utáni világ szorongását ragadja meg. A Pokol tüze a Fantastic Universe 1956. májusi számában jelent meg és a szerzőnek a nukleáris kor beköszöntét jelző esemény feletti ítéleteként olvashatjuk.

Az egybegyűltek izgatottan sustorogtak, mint egy új színházi bemutató első közönsége. Csupán egy maroknyi tudóscsapatot hívtak meg, a hadvezetés legjavát, néhány kongresszusi képviselőt és egy-két újságírót.

Alvin Horner, a Kontinentális Hírügynökség washingtoni irodájának tudósítója a Los Alamosból érkezett Joseph Vincenzo mellett foglalt helyet.

– Most aztán biztos tanulhatunk valamit – szólt oda szomszédjának.

Vincenzo végigmérte bifokális szemüvege mögül.

– A lényeget itt nem láthatja meg – mondta.

Horner a homlokát ráncolta. Első ízben készültek szuperlassított filmen bemutatni egy atomrobbanást. Speciális lencsékkel, melyek hihetetlenül gyorsan váltogatták irányított polaritásukat, sikerült az eseményről milliárdod-másodpercenként egy-egy felvételt készíteni. A robbantásra előző nap került sor. Most a felvételek hihetetlen részletességgel tárják majd fel a történteket.

– Ön szerint nem lesz belőle semmi? – kérdezte Horner.

Vincenzo elkínzott képet vágott.

– Dehogynem. Leteszteltük már a berendezést. A lényeg azonban...

– Mi?

– Ezek a bombák az emberiség halálos ítéletét hordozzák. Ezt nem vagyunk képesek megérteni. – Vincenzo a többiek felé bólintott. – Nézzen végig ezeken az embereken. Izgatottak és lelkesek, de egyikük sem fél.

– Tisztában vannak a veszéllyel – nyugtatta meg az újságíró. – És higgye el, félnek.

– De nem eléggé – felelte a tudós. – Láttam embereket, akik végignézték, hogy egy hidrogénbomba eltöröl egy szigetet a föld színéről, aztán hazamentek, és nyugodtan lefeküdtek aludni. Mert ilyenek vagyunk mi. Évezredeken át riogattak bennünket a prédikátorok a pokol tüzével, mégsem értek el semmit.

– A pokol tüze... Ön vallásos, uram?

– Amit tegnap látott, az maga volt a pokol tüze. Egy atombomba, ha fölrobban, az maga a pokol. Szó szerint.

Hornernek hirtelen elege lett. Fölállt, és új helyet keresett magának, de közben, nyugtalanul figyelte az egybegyűlteket. Vajon valóban félnek? Vajon tartanak egyáltalán a pokol tüzétől? Nem úgy tűnt neki.

Eloltották a fényeket, és a vetítő beindult. A képernyőn ott magasodott szikáran a robbantótorony. A közönség feszült némaságban várt.

Aztán egy fénypont jelent meg a torony csúcsán, egy ragyogó, égő pötty, mely lassan, lustán nyújtózkodni kezdett erre is, arra is, bizonytalan fény–árnyék alakzatokat öltve magára, és végül ovális formába rendeződött.

Egy ember fojtottan fölkiáltott, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Rekedt hangzavar töltötte be a helyiséget, aztán váratlanul helyreállt a csönd. Horner szinte kézzelfoghatóan érezte a félelmet, szájában a rémület ízét; ereiben megfagyott a vér.

Az ovális tűzlabdából hajtások nőttek ki, majd egy pillanatra az egész mozdulatlanná dermedt, hogy aztán annál sebesebben terjeszkedhessen szét egyszínű ragyogó gömb formájában.

Abban az egy kővé vált pillanatban a tűzgolyón szemszerű sötét pontok tűntek föl, halvány vonalakból két keskeny, izzó szemöldök rajzolódott ki, V-alakban a homlokba hulló haj, egy fölfelé görbülő száj, mely vadul kacagva fürdött a pokol tüzében... és végül két szarv.

 

 

Dan Simmons – Áttét

 

A vérszívó vámpír legendája a kortárs horror-irodalom legnépszerűbb témájává nőtte ki magát, s Dan Simmons (1948–) sem vonhatta ki magát a hatása alól. Carrion Comfort című regénye a politikai és társadalmi áldozatcsinálás epikus vizsgálata volt vámpírhistória köntösébe bújtatva, míg Az éjszaka gyermeke történetében újrafogalmazta a Drakula-mitoszt egy olyan világra, mely kénytelen volt megismerni a kor kelet-európai politikáját és az AIDS járványt. 1988-ban készült novellája, az Áttét hasonlóképpen egy klasszikus horror-téma újító feldolgozása, míg a kemény tudomány és a fantasy keverése két másik korábbi regényét, a Hyperion-t és a Hyperion bukásá-t idézi.

Azon a napon, amikor nővére fölhívta, hogy anyjuk összeesett és rák diagnózisával a denveri kórházba szállították, Louis Steig habozás nélkül bepattant Camarójába, sietve Denver felé indult. Ráfutott egy jégfoltra a boulderi autópályán, hétszer pördült meg a kocsijával, s koponyatöréssel kómába került. Kilenc napig eszméletlen volt. Amikor magához tért, közölték vele, hogy egy apró csontszilánk belefúródott az elülső agylebenyébe. További tizennyolc napig bent tartották a kórházban – de még csak nem is ugyanabban, ahol az anyját s mikor távozott, elviselhetetlen fejfájás kezdte kínozni. Homályos lett a látása, és az orvosok nem zárták ki annak a komoly lehetőségét, hogy agykárosodást szenvedett, valamint nővére is üzent, hogy anyjuk az utolsó stádiumba került, és a végét járja.

A legrosszabb azonban csak ezután következett.

Louis csak további három nap múltán tudta összeszedni magát annyira, hogy meglátogathassa az anyját. A fejfájása nem múlt el, és látása is enyhén elmosódott maradt – mint egy rosszul behangolt televíziókép –, de a vakító fájdalom és az uralhatatlan hányási rohamok elmúltak. A nővére, Lee vezetett, s menyasszonya, Debbie is elkísérte a húsz mérföldes útra Bouldertől a Denveri Kórházig.

– Szinte állandóan alszik, de ez inkább a gyógyszerektől van – magyarázta Lee. – Erősen le van kábítva. Valószínűleg akkor sem fog felismerni, ha esetleg ébren van.

– Értem – felelte az öccse.

– Az orvosok azt mondták, hogy éreznie kellett a csomót... tudta, mit jelent a fájdalom... már legalább egy éve. Talán ha... Persze ez azt jelentette volna, hogy elveszíti a mellét, valószínűleg mind a kettőt, de lehet, hogy... – Lee nagy levegőt vett. – Vele voltam egész délelőtt. Egyszerűen nem megy... nem tudok ma megint odamenni, Louis. Remélem, meg tudsz érteni.

– Persze – felelte Louis.

– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte Debbie.

– Nem – mondta a vőlegénye.

A férfi majdnem egy órát ült az anyja kezét fogva. Olyan érzése volt, mintha az ágyon fekvő asszony vadidegen lenne. Még homályos szemeivel is látta, hogy az anyja legalább húsz évvel látszik öregebbnek annál, mint amire emlékezett: bőre szürke és petyhüdt, kezei eresek és sebesek az infúziótól, a karjai ernyedtek, erőtlenek, a kórházi hálóing alatt rejtőző test pedig aszott és csontos. Kellemetlen szag lengte körül a beteget. Louis harminc perccel maradt tovább, mint a látogatási idő vége, s csak akkor ment el, amikor fejfájása újult erővel csapott le rá. Az anyja nem ébredt fel. Megszorította az érdes kezet, csókot nyomott anyja homlokára, és felállt.

Már majdnem kint volt a szobából, amikor a tükörbe pillantott és mozgást észlelt. Az anyja még mindig aludt, de valaki ült a széken, ahonnan Louis az imént állt fel. A férfi megfordult.

A szék üres volt.

Louis fejfájása úgy lángolt fel, mintha izzó drót húzódna a bal szeme mögött. Visszafordult a tükörhöz, nagyon lassú mozdulattal, hogy ne súlyosbítsa fájdalmát és szédülését. A tükörben látott kép tisztább volt, mint bármi, amit hosszú napok óta látott.

Valami ült a széken, ahonnan ő felállt.

Louis pislogott és közelebb húzódott a falitükörhöz. Hunyorogva próbálta kivenni a látványt. A széken ülő alak ködösnek, némiképp szétesőnek tűnt az élesebb háttér előtt, de semmi kétség nem fért valóságosságához és megfoghatóságához.Louis először azt gondolta, hogy egy gyerek az – az alakja apró volt és törékeny, akár egy soványka tízévesé –, de aztán közelebb hajolt a tükörhöz, pislantott egyet fejfájása ködén át, és azonnal megfeledkezett mindenféle gyerekről.

Az anyja fölé hajoló apró alaknak nagy, kopaszra borotvált feje volt, mely vékony nyakon és még vékonyabb testen ült. A jelenés bőre fehér volt – nem bőrszerűen fehér, hanem papírfehér, szépiafehér –, a karjai pedig inakkal, bőrrel fedett hosszú csontok. A kezei sápadtak és hatalmasak, legalább tíz centis ujjakkal, s Louis látta, amint kiterjeszti őket az anyja hálóinge fölött. Amint ismét pislogott egyet, észrevette, hogy az alak feje nem borotvált, hanem eredendően kopasz – ki tudta venni az ereket az áttetsző bőr alatt és zavaróan széles, rövid. Olyan aránytalannak tűnt a testéhez képest, hogy Louisnak az embriókról, magzatokról látott fényképek jutottak az eszébe. Mintegy válaszul erre a gondolatra, a jelenés feje lassan rezegni kezdett, mintha a hosszú, vékony nyak már nem bírná hordozni a súlyát. Louisnak az áldozatát becserkésző kígyó képe rémlett fel.

Nem tehetett semmit, csak meredten nézte a sápadt bőrt, a kiszögellő csontokat, véraláfutás-színű árnyakat. Futólag a koncentrációs táborok lakói jutottak eszébe, amint a szögesdróthoz vonszolják magukat, egyhetes vízihullák, melyek rothadó fehér gumibabaként bukkannak a felszínre. Ez még ennél is rosszabb volt.

A lénynek nem voltak fülei, csak rojtos szélű, vöröses lyukak tátongtak torz koponyáján. A szemei horzsolt üregek, beesett kékesfekete lyukak, melyekbe valaki gonosz tréfaként két megsárgult márványgolyót helyezett. Szemhéjak nem voltak. A szemek nyilvánvalóan nem láthattak: olyan vastag sárga hályog borította őket, hogy Louis még a nyálkabarázdákat is ki tudta venni. A lény tekintete mégis ragadozómód cikázott ide-oda, miközben a hosszú kéz egyre közelebb került az alvó alakhoz. Louis érezte, hogy a teremtmény valamiképp mégiscsak lát.

A férfi megpördült és kiáltani akart. Tett két lépést az ágy és a hirtelen üressé vált szék felé. Ökölbe szorult kézzel torpant meg, torkában még ott vibrált a néma sikoly. Visszafordult a tükörhöz.

A lénynek nem volt szája, nem voltak ajkai, de hosszú, keskeny orra alatt az arc és az állkapocs csontjai valamiképpen előrenyúltak és kürtőt formáltak, egy hosszú izom– és porcnyúlványt alkotva, ami tökéletesen kerek, halványan lüktető nyílásban végződött: a rózsaszín zárógyűrű a lény légzésének vagy pulzusának megfelelően tágult és húzódott össze. Louis megtántorodott és belekapaszkodott egy szék támlájába. Lehunyta a szemét. Teljesen elgyengítette a hullámokban rátörő fejfájás és hányinger. Biztos volt abban, hogy semmi nem lehet undorítóbb annál, mint amit az imént látott.

Aztán kinyitotta a szemét, és rájött, hogy tévedett.

A lény lassan, szinte szeretettel elkezdte lehúzni a vékony, lepedővel fedett takarót, ami Louis anyját borította. Aránytalan fejét az asszony mellkasa fölé hajtotta, amíg ocsmány ormányának nyílása egészen közel nem került a kórházi hálóing kék virágmintájához. Valami előbukkant a rózsaszín nyílásból, valami zöldesszürke, ízelt és nedves. Apró, húsos csápok tapogatták a levegőt. A hatalmas fej előrehajolt, a porcok, izmok összehúzódtak, és egy tíz centis meztelen csiga-féleség bújt elő tekergőzve Louis anyja fölött.

A fiú hátravetett fejjel ordított, és végre hallotta is a saját hangját. El akart futni, el akarta engedni a széket, el akarta fordítani a tekintetét a tükörtől. De nem volt képes rá.

A meztelen csiga antenna-csápjai alatt egy arc rejtőzött, ami egyetlen hatalmas szájból állt, valami mélytengeri élősködő ajkából. Pulzálni kezdett, amikor a csigaforma lágyan megérintette anyja mellkasát, tekergőzni, majd gyorsan elkezdte befúrni magát a sötétbe. Louis anyjának a testébe. Nem hagyott nyomot maga után, még csak egy apró lyukat sem a hálóingen. Louis csak a bőrt látta egy kicsit fodrozódni, ahogy a valami eltűnt az anyja mellkasában.

A gyermek-alak fehér feje fölemelkedett, s a vak, sárga szemek egyenesen Louisra meredtek a tükörből, aztán az arc újra lefelé fordult. Egy második csigalény bújt elő, hullott ki és fúrta be magát. Aztán egy harmadik.

Louis újra felsikoltott. Hirtelen magához tért bénultságából. Odarohant az ágyhoz, a látszólag üres székhez, ütni kezdte a levegőt, egy távoli sarokba rúgta el a széket, s letépte anyjáról a takarót, a hálóinget.

Két nővér és egy műtősfiú érkezett rohanvást Louis kiáltásaira. Mikor berontottak a szobába, a férfit anyja csupasz testére borulva találták. Ujjai vadul kaparászták a forradásos, beesett mellkast, ahonnan a sebészek nemrégiben távolították el mindkét mellet. Egy pillanatnyi döbbent mozdulatlanság után az egyik nővér és a műtősfiú megragadták és lefogták Louist, a másik nővér pedig erős nyugtatót szívott fel egy fecskendőbe. Mielőtt azonban beadhatta volna az injekciót, a fiú a tükörbe pillantott, rámutatott egy pontra az ágy másik oldalán, még egyszer utoljára felsikoltott, és elájult.

– Ez teljesen természetes – magyarázta Lee másnap, második útjuk után a Boulder Klinikára. – Tökéletesen érthető reakció.

– Igen – felelte Louis. Pizsamában állt és nézte, ahogy a nővére visszahajtja a takaróját.

– Dr. Kirby azt mondja, hogy az agy ilyen elhelyezkedésű sérülései különös érzelmi reakciókat okozhatnak – beszélt tovább Debbie az ablaknál. –Olyanokat, mint annál a hogyishívjáknál... Reagan sajtótitkáránál, akit annak idején meglőttek. De persze csak ideiglenes a dolog.

– Igen – hagyta rá Louis. Visszafeküdt az ágyba és fejét a magas párnahalomba süllyesztette. Volt egy tükör a szemközti falon. Nem tudta levenni róla a tekintetét.

– Anya ma egy kis ideig ébren volt délelőtt – folytatta Lee. – Igazából ébren. Mondtam neki, hogy voltál nála. Persze nem emlékszik. Látni szeretne.

– Talán majd holnap – felelte Louis. A tükörben hármójuk fordított képe látszott. Csak hármójukéi. A napsugár sárga sávban hullt Debbie vörös hajára és Lee karjára. Az ágynemű Louis feje mögött nagyon fehérnek tűnt.

– Igen, holnap – helyeselt Lee. – Vagy holnapután. Most be kell venned a gyógyszereket, amiket Dr. Kirby felírt, és pihenned kell. Majd elmegyünk együtt anyához, ha jobban leszel.

– Holnap – ismételte Louis, és lehunyta a szemét.

Hat napig maradt ágyban. Csak azért kelt fel, hogy a mosdóba menjen vagy csatornát váltson hordozható kistévéjén. A fejfájása állandó maradt, de elviselhető. A tükörben nem látott semmi szokatlant. A hetedik napon úgy reggel tíz óra körül felkelt. Komótosan lezuhanyozott, fehér inget és kék zakót vett fel, s készen állt hívni Lee-t, hogy mehetnek a kórházba, amikor a nővére vörös szemekkel belépett a szobájába.

– Most telefonáltak a kórházból – szipogta. – Anya húsz perccel ezelőtt meghalt.

A ravatalozó körülbelül két háztömbnyíre esett anyjuk lakásától, – attól a helytől, ahol Louis is felnőtt, miután tízéves korában eljöttek Des Moines-ből –, keletre a Capitol Hill negyedtől, ahol a patinás téglaépületek bérházakká kezdtek zülleni, és ahol sötétedés után a spanyolajkú bandák uralták az utcát.

Anyjuk akaratának megfelelően halottvirrasztás volt aznap éjszaka, hogy a denveri barátok leróhassák kegyeletüket, mielőtt a koporsót elszállítják Des Moines-be a másnapi szertartásra a St. Mary-ben, majd a temetésre az apró városi temetőben, ahol Louis apja is nyugodott. A férfi a nyitott koporsóban az archaikus barbárság megnyilvánulását látta. Igyekezett a lehető legmesszebb maradni tőle, inkább az ajtónál üdvözölte az érkezőket, s csak az anyja orrát, keresztbe tett kezét vagy kipirosított arcát pillantotta meg néha.

Körülbelül hatvanan jöttek el a kétórás virrasztás ideje alatt, a legtöbben hetvenes éveik elején jártak, akárcsak az elhunyt. Környékbeli emberek, akiket Louis vagy tizenöt éve nem látott, és új barátok, akikkel az anyja a bingóteremben vagy a nyugdíjasklubban találkozott. Louis Boulder-béli barátai közül is eljöttek néhányan, köztük ketten a Colorado Hegymászóklubból, és két kolléga a az egyetem fizikai laborjából. Debbie egész végig mellette maradt, nézte barátja sápadt, verítékes arcát, és néha megszorította a kezét, ha látta, hogy rátör a fejfájás.

A virrasztás ideje lassan lejárt, amikor Louisnak egyszer csak elege lett. – Van egy kompaktod? – kérdezte Debbie-t.

– Egy micsodám?

– Egy kompaktod – felelte Louis. – Tudod, olyan kis sminkesdoboz, amiben tükör van.

Debbie megrázta a fejét. – Louis, láttál nálam valaha is ilyesmit? – A lány kotorászni kezdett a táskájában, – Várj csak egy pillanatig. Van az a kis kézitükröm, amivel a...

– Add csak ide – sürgette Louis. Felemelte a kicsiny, műanyagfoglalatú négyzetet és az ajtó felé fordult, hogy maga mögé lásson.

Talán egy tucatnyi gyászoló volt még ott, akik halkan beszélgettek a félhomályos, virágszagú csöndben. Valaki nevetett odakint a folyosón, de aztán visszafogta a hangját. Lee a koporsó közelében állt. Fekete ruhája elnyelte a fényt, s halkan beszélgetett Mrs. Narmoth-szal az utca túloldaláról.

Húsz vagy harminc másik kis alak is volt még a szobában, akik sápadt árnyakként suhantak a felhajtott székek sorai és a sötétruhás gyászolók között. Lassan, óvatosan mozogtak, ügyesen egyensúlyozva túlméretezett fejüket. Mindegyikük türelmesen kivárta a sorát, amíg a koporsóhoz jutott. Ilyenkor mindegyikük előrelépett, fehér testük és kopasz fejük jellegzetes zöldesszürke derengésbe burkolózott. Elmentek a koporsó előtt, és lassan, szinte áhítattal meghajtották a fejüket.

Louisnek annyira remegni kezdett a keze, hogy a tükörkép teljesen elhomályosult. A sorbanálló ünneplők jutottak eszébe elsőáldozásakor... és az állatok az itatónál.

– Mi van, Louis? – kérdezte Debbie,

Vőlegénye lerázta magáról a lány kezét, megfordult és a koporsóhoz rohant, félrelökve a gyászolókat, és hideg gombócba rándult a gyomra arra a gondolatra, hogy esetleg áthatol a fehér lényeken is.

– Mi az? – kérdezte Lee aggodalmasan, és megfogta öccse karját.

Louis lerázta magáról a nővérét és a koporsóba pillantott. A koporsófedőnek csak a felső része volt kinyitva. Az anyja legjobb kék ruhájában feküdt benne. A smink visszaadott valamennyit beesett arca régi teltségéből, összekulcsolt ujjai közt régi rózsafüzérét szorongatta. A koporsó bézs színű, lágy selyemmel volt kibélelve. Louis felemelte a tükröt, aztán hirtelen belekapaszkodott a koporsó szélébe, mintha a hajókorlátot szorítaná a viharos tengeren, és a vízbeesés réme fenyegetné.

A koporsó tele volt a meztelen csiga-lényekkel, melyek százával nyüzsögtek. Most inkább fehéresek voltak, mint zöldesszürkék, és sokkal nagyobbak – némelyik olyan vastag, mint Louis alkarja. Akadt egy lábnál hosszabb is. Az antenna-csápok visszahúzódtak és apró sárga szemekké szélesedtek. A ragadozó szájak láthatóan összeszűkültek.

Az egyik sápadt, gyermek-forma alak jobbról megközelítette a koporsót, hosszú fehér ujjait Louistól alig néhány tíz centire tette le, és lehajtotta a fejét, mint aki inni készül.

Louis végignézte, ahogy az alak beszippant négyet a hosszú, sápadt csúszómászókból. A lény egész arca behúzódott, majd kinyúlt, miközben szinte erotikus mozdulatokkal benyelte ennivalója lágy masszáját. A sárga szemek meg sem rebbentek. Más lények is odajöttek a koporsóhoz, és csatlakoztak a többiekhez. Louis lejjebb eresztette a tükröt, és látta, hogy két újabb csigalény csusszan ki könnyedén az anyjából, a kék anyagon keresztül, a többiek közé. Louis elmozdította a tükröt és maga mögé nézett. Fél tucat sápadt alakot látott, akik türelmesen várták, hogy ő elmenjen. Ujjaik nagyon hosszúak voltak és nagyon hegyesek. A tekintetük mohó.

Louis nem sikoltott. Nem rohant el. Óvatosan tenyerébe vette a tükröt, elengedte a koporsó szélét, és lassan, óvatosan elhátrált. El a koporsótól. El Lee és Debbie távoli kiáltásaitól, kérdéseitől. Ki a ravatalozóból.

Órákkal és mérföldekkel később sötét raktárépületek és gyárak között találta magát. Megállt egy utcai lámpa fénykörében, magasra tartotta a tükröt és teljesen körbeforgatta, hogy meggyőződjék róla: senki és semmi nincs a közelben, aztan összekuporodott a lámpa tövénél, és térdét magához ölelve ringatózni kezdett.

– Szerintem ezek rák-vámpírok – mondta Louis a pszichiáternek. A doktor ablakainak fa spalettái között Louis megpillantotta Flatirons betontömbjeit. – Lerakják azokat a tumor-csigákat, amelyek kikelnek és átváltoznak az emberben. Amit mi daganatnak nevezünk, az valójában tojás. Aztán a rák-vámpírok visszaszívják őket magukba.

A pszichiáter bólogatott, szívott egyet a pipájából, és meggyújtott egy szál gyufát. – Akar még beszélni ezekről a... dolgokról, amiket lát? – Fellobbantotta a pipája lángját.

Louis megrázta a fejét, de hirtelen abbahagyta, amikor belehasított a fájdalom. – Végiggondoltam az egészet az elmúlt hetekben – mondta. – Úgy értem, menjen csak vissza az időben néhány száz évet, és mondjon egy híres embert, aki rákban halt meg. Gondolkozzék.

A doktor beleszívott a pipájába. Asztala a spalettás ablakok előtt állt, arca homályba burkolózott, s csak néha látszott jobban, amikor elfordult, hogy újra meggyújtsa a pipáját. – Most egy sem jut eszembe – felelte – de biztosan sok volt.

– Pontosan – vágta rá Louis izgatottabban, mint szerette volna. – Úgy értem manapság szinte elvárjuk, hogy az emberek rákban haljanak meg. Hatból egy. Vagy négyből egy. Én senkit sem ismerek, aki Vietnamban halt volna meg, de mindenki ismer valakit – általában a családból –, aki rákban halt meg. Csak gondoljon a mozisztárokra meg a politikusokra. Ott van mindenütt. Ez a huszadik század pestise.

A doktor bólintott, és hangjából eltűnt az atyáskodó tónus. – Értem, mire gondol – felelte. – De csak az, hogy régen nem léteztek a mai modern diagnosztikai módszerek, nem jelenti azt, hogy korábban nem haltak meg emberek rákban. Különben a kutatások kimutatták, hogy a modern technológia, a szennyezés, az élelmiszeradalékok és a többi megnövelték annak a kockázatát, hogy az ember olyan karcinogénekkel találkozzon, amelyek...

– Igen – nevetett Louis. – Karcinogének. Én is ezt hittem. De az ég áldja meg, doki, végigolvasta már egyszer is az AMA és az Amerikai Rák Egyesület hivatalos listáját a rákkeltő anyagokról? Benne van abban minden, amit eszik, belélegez, felvesz, megérint, és amivel szórakozik. De tényleg, minden. Ezzel az erővel mondhatnák azt is, hogy fogalmuk sincs. Higgyen nekem, én végigolvastam azt az egész vacakot, és még azt sem tudják, mitől kezd el nőni egy daganat.

A doktor az ujjait hajlíthatta. – És ön úgy gondolja, hogy tudja, Steig úr?

Louis elővette egyik kis tükrét az inge zsebéből, és gyors félkörökkel körülnézett. A szoba tisztának tűnt. – Rák-vámpírok csinálják – jelentette ki. – Nem tudom, mióta vannak köztünk. Talán mindaz, amit ebben az évszázadban csináltunk, megkönnyítette, hogy átjöjjenek valami... valami kapun, vagy valahol. Nem tudom.

– Egy másik dimenzióból? – kérdezte a doktor társalgási modorban. Pipadohánya halványan a nyári fenyők illatát idézte.

– Meglehet – vont vállat Louis. – Nem tudom. De itt vannak, és szorgalmasan táplálkoznak... és szaporodnak...

– Miért gondolja, hogy ön az egyetlen, aki megpillanthatja őket? – kérdezte a doktor ravaszul.

Louis érezte, hogy egyre dühösebb. – A mindenségit, egyáltalán nem gondolom, hogy csak én látom őket. Csak azt tudom, hogy valami történt a balesetem után...

– Nem lehet... épp ennyire valószínű – kérdezte a doktor –, hogy a koponyasérülése roppant valószerű hallucinációkat hozott létre? Ön is elismerte, hogy látászavarai vannak. – Kivette szájából a pipát, rámeredt, és gyufa után kezdett kotorászni.

Louis megmarkolta a széke karfáját, és érezte, hogy dühe vadul hánykolódni kezd a fejfájás hullámain. – Visszamentem a klinikára – mondta. – Nem találták semmi jelét tartós károsodásnak. A látásom egy kicsit furcsa – de csak azért, mert többet látok, mint azelőtt. Úgy értem, több színt, több dolgot. Olyan, mintha majdnem látnám a rádióhullámokat is.

– Tegyük fel, hogy önnek csakugyan megvan a képessége, hogy lássa ezeket a... rák-vámpírokat – mondta a doktor. A dohány felizzott a harmadik szippantására. A szoba napsütötte fenyőtűktől illatozott. – Ez azt jelenti, hogy irányítani is tudja őket?

Louis megdörzsölte a homlokét, próbálta elsöpörni a fájdalmat. – Nam tudom.

– Ne haragudjon, Steig úr. Nem hallottam jól...

– Nem tudom! – rikoltotta Louia. – Nem próbáltam megérinteni őket. Nem tudom, hogy... félek, hogy talán... Nézze, eddig ezek a lények... a rák-vámpírok nem törődtek velem, de...

– Ha látja őket – szólt a doktor – akkor abból nem következik, hogy ők is látják magát?

Louis felállt és ablakhoz lépett. Kitárta a zsalukat, hogy a szoba megteljen a késő délután fényeivel. – Szerintem azt látják, amit látni akarnak – mondta Louis, miközben a városon túli hegyekre meredt és kézitükrével játszadozott. – Talán foltok vagyunk csupán a számukra. De elég könnyen megtalálnak minket, ha eljön a tojásrakás ideje.

A doktor hunyorgott a hirtelen fényözönben, de azért kivette a szájából a pipát és elmosolyodott. – Ön tojásokról beszél – kezdte –, viszont amit elmondott, az egyfajta táplálkozási folyamatnak tűnik. Ez az ellentmondás, valamint az a tény, hogy ez a... látomás akkor jelent meg először, amikor az édesanyja haldoklott, nem sugall valami mélyebb értelmet önnek? Mindnyájan szeretnénk módot találni arra, hogy irányíthassunk olyan dolgokat, amelyek fölött nincs hatalmunk – olyan dolgokat, amelyeket túl nehezen tudunk elfogadni. Főleg ha az ember anyjáról van szó,

– Nézze – kezdte Louis – nekem nincs szükségem erre a freudi halandzsára. Azért mentem bele, hogy eljövök ma ide, mert Deb már hetek óta rágja a fülemet, de... – Louis elhallgatott. Felemelte a tükrét, és belebámult.

A doktor felpillantott a pipaszurkálásból. A szája kissé nyitva volt, látszottak egészséges fogai. A nyelve kissé összepödrődött, ahogy koncentrált. A nyelve alatt jelent meg először a húsos csáp, majd a tumor-csiga zöldesszürke teste. A lény alig néhány centiméteres lehetett. Végigmászott a pszichiáter állkapcsán, s olyan könnyedén járt ki-be a bőrön, az izmok között, ahogy a hernyó a komposztban. Mélyen a doktor szájában valami nagyobb dolog kezdett mozgolódni.

– Abból nem lehet baj, ha beszél róla – biztatta a doktor. – Elvégre ezért vagyok itt.

Louis bólintott. Zsebre tette a tükrét és kisétált a rendelőből, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna.

Louis kitapasztalta, hogy könnyen lehet olcsó tükrökhöz jutni. Keretezett és keret nélküli változatban is kaphatóak voltak használtbútor-kereskedésekben, aprócikk-üzletekben, diszkont antikvitásokban, vaskereskedésekben, üvegboltokban, lomtalanításkor kirakott holmik között. Louis alig egy hét leforgása alatt telerakta apró lakását tükrökkel.

A hálószobája volt a legjobban védve. A falakon függő huszonhárom tükör mellett a mennyezet is tele volt. Ő maga szerelte fel mindet, jó erősen belenyomkodva a lapokat a ragasztóba, s minden egyes felerősített darab után egy kicsit nagyobb biztonságban érezte magát.

Egy májusi szombat délutánon az ágyon hevert és saját tükörképét bámulta, miközben a Lee-vel folytatott beszélgetésen gondolkozott. Hamarosan Debbie telefonált, hogy átjönne. Louis ehelyett azt javasolta, hogy találkozzanak a Pearl Street Mallon.

A buszon csak három utas volt, meg kettő KÖZÜLÜK. Az egyik a hátsó ülésen ült, amikor Louis felszállt, a másik a csukott ajtón át jött be, amikor a busz megállt a pirosban. Amikor először látott rák-vámpírt szilárd objektumon áthatolni, kissé megkönnyebbült, mintha egy ilyen anyagtalan valami nem is jelenthetne igazi veszélyt, de már tudta, hogy nem ez a helyzet. A lények nem egy szellemalak finom, erőlködés nélküli mozdulataival lebegtek át a falakon. Louis most is megfigyelte, hogy a lény tar koponyája, csontos vállai nekifeszülnek a busz zárt ajtóinak, mintha valaki vastag cellofánrétegen akarna átjutni. Vagy mintha egy gonosz, újszülött ragadozó rágná ki magát a magzatburokból.

Louis leszedte az egyik tükröt, amit drótokkal rögzített panamakalapja karimájához, és nézte, ahogy a második vámpír csatlakozik az elsőhöz, és együtt megközelítenek egy idős, bevásárlószatyros asszonyt két sorral hátrébb. A nő mereven ült, keze az ölében, és egyenesen előre meredt, még csak nem is pislantott, amikor az egyik vámpír felemelte csöves szájszervét, olyan lágy mozdulattal, mint a szerelmes az első csóknál. Louis most vette észre először, hogy a szájcső végét kék porc nyúlványok szegélyezik, melyek pengeélesnek látszottak. Látta a zöldesszürke meztelen csigát eltűnni az asszony nyakának redői között. A másik vámpír ráhajtotta fejét a nő hasára, mint egy fáradt gyerek az anyja ölébe.

Louis felállt, jelzett, és öt megállóval úti célja előtt leszállt.

Kevés hely van Amerikában, gondolta Louis, amely jobban mutogatná a gazdagságot és egészséget, mint éppen a boulderi Peral Street Mall három szabadtéri háztömbje. Fenyőillatú szellő áradt le a közeli hegyoldalakból a keresgélő vásárlókra, sétáló turistákra és a helybéli lakókra. Itt az átlag járókelő harmincöt év alatti volt, napbarnított és fitt, s elég jómódú ahhoz, hogy hogy a leglazább előmosott, előkoptatott, előgyűrt ruhákat viselje. Rövid futósortba, trikóba öltözött fiatal férfiak kocogtak végig az utcán, akik néha-néha az órájukra vagy a saját testükre pillantottak. A fiatal nők szinte egyöntetűen vékonyak voltak, nem hordtak melltartót, nevetés közben kivillantották hófehér fogaikat, és a Vogue-ból ellesett pózokban üldögéltek a padokon. Egészségtől duzzadó tizenévesek nyalogatták két dolláros Dove- vagy háromdolláros Haagen-Days jégkrémüket, csimbókokban égnek álló, természetellenes színűre festett frizurájukkal. A kövezett járdára, a virágágyásokra hulló tavaszi napfény végtelen nyarat ígért.

– Nézd – mondta Louis Debbie-nek. Freddy hot-dog standjánál ültek és nézték a sokaságot. – Az, ahogy én most látom a dolgokat, túl csúnya ahhoz, hogy el lehessen fogadni. Talán mindenki látná ezt a szart, ha akarná, de egyszerűen nem hajlandóak rá. – Lejjebb eresztette két tükrét, és elfordult. Próbálkozott már tükrös napszemüveggel, de nem vált be: csak a teljes fordított tükörkép működött. Hat tükör volt a kalapjára erősítve, és még volt néhány a zsebében is.

– Ó, Louis – kezdte Debbie. – Én nem értem...

– Pedig komolyan beszélek – csattant fel Louis. – Olyanok vagyunk, mint azok, akik Dachau vagy Auschwitz falvaiban éltek. Látjuk a kerítést, látjuk a nap mint nap befutó marhavagonokat, érezzük a kemencék bűzét... mégis úgy teszünk, mintha nem is lenne. Hagyjuk, hogy ezek a valamik a hatalmukba kerítsenek mindenkit, amíg nem rólunk van szó. Nézd, ott! Látod azt a zömök fickót a könyvesboltnál?

– Igen? – Debbie a sírás határán állt.

– Várj – heveskedett Louis. Elővette nagyobbik zsebtükrét és a megfelelő szögbe fordult. A szóban forgó férfi rövidnadrágot és bő hawaii inget viselt, ami azonban nem rejtette el a pocakját. Piros műanyag pohárból iszogatott valamit és a Boulder Dailz Camera egy összehajtogatott példányát olvasta. Négy gyermekforma árny fogta körül. Az egyik megmarkolta hosszú ujjaival a férfi nyakát, és felhúzta magát a karján és a hasán.

– Várj – ismételte Louis, és elhúzódott Debbie-től. Kissé oldalt lépett, hogy látómezejében tartsa a kis csoportot a tükörben. A három rák-vámpír nem nézett fel, amikor Louis karnyújtásnyi közelségbe ért. A negyedik a férfi arca felé nyújtotta szájtölcsérét.

– Várj! – rikoltotta Louis, és ütött. Látta, ahogy ökle áthatol a lény sápadt hátán. Nagyon enyhe zselatinos érzés és fagyos borzongás zsibbasztotta el a férfi öklét. Louis a tükrébe pillantott.

Mind a négy vámpír vak, sárga szeme rá szegeződött. Louis újra ütött, és ökle ismét csak áthatolt a lényen, majd lepattant a kövér férfi mellkasáról. A fehér árnyak közül kettő Louis felé fordult.

– Hé, a mindenségit! – kiáltotta a kövér ember, és rácsapott Louis karjára.

A tükör kirepült Louis bal kezéből, és ezer darabra törött a járda kövein. – Ó, szentséges ég – suttogta Louis, és hátrálni kezdett. – Szent ég! – Megfordult és futásnak eredt, közben lecsapott egy tükröt a kalapjáról, de nem látott mást, csak a táncoló, vibráló keretet. Elkapta Debbie karját és felrángatta a lányt. – Fussunk!

És futottak.

Louis valamikor délután két óra után ébredt fel. Zavartnak és kábának érezte magát. Debbie után tapogatózott. Emlékezett, hogy visszajött a saját lakásába, miután szeretkeztek. Feküdt a sötétben, és azon tűnődött, hogy mitől ébredhetett fel.

Az éjszakai lámpája kiégett.

Hideg rettegés ragadta torkon. Szitkozódott és arrébb gurult az ágyon, hogy felkapcsolja az ágy melletti asztali lámpát. Vaksin hunyorgott a hirtelen fényben, és homályosan látta saját tükörképeit a falakon, a mennyezeten.

De más alakok is voltak a szobában.

Egy sárga szemű, sápadt arc nyomakodott keresztül az ajtón, a tükrön. Hamarosan ujjak is követték, melyek megkapaszkodtak a keretben, és úgy húzták maguk után a testet, mint a sziklamászók. Egy újabb arc is előbukkant Louistól jobbra, olyan hirtelenséggel, mint amikor valaki kilép az ember szekrényéből az éjszaka közepén. Kinyújtotta karjait és a Louis ágyának végében összegyűrt takaróhalom felé nyúlt.

– Huh – zihálta Louis, és felpattant az ágyból. A szekrény kivételével csak a bejárati ajtó volt a szobában, bezárva, bereteszelve. Épp időben pillantott fel a mennyezetre ahhoz, hogy észrevegye, amint az első fehér alak előbukkan a fából-üvegből, és megáll közte és az ajtó között. Ahogy felnézett a tükörképére, látta saját magát, amint pizsamában fekszik háton a szőnyegen, és tágra nyílt szemmel figyeli, ahogy valami fehérség fodrozódik át a szőnyegen, alig három lábnyira tőle; először egy fehér hát jelent meg, majd egy kerek tarkó, mint amikor az úszó emelkedik ki a sekély vízből. Louis akár meg is érinthette volna a lény szemeit, csak a kezét kellett volna kinyújtania. A lény fogazott szájtölcséréből dögbűz áradt.

Louis oldalra hengeredett, talpra állt, egy súlyos székkel betörte az ablaküveget, és kidobta a széket. Az ágya aljához erősített kötéllétrát még Louis egy hajdani, üldözési mániában szenvedő szobatársa hagyta itt, aki nem volt hajlandó megfelelő tűzlétra nélkül a harmadik emeleten lakni.

Louis felpillantott, és fehér kezeket látott közeledni. Kidobta az ablakon a kötéllétra végét és utánavetette magát. Lehorzsolta a karját, a térdét a téglafalon, de mászott lefelé.

Fel-felpillantott, de nem volt nála tükör a hűvös tavaszi sötétségben, így fogalma sem lehetett róla, hogy követik-e.

Debbie autójával mentek el. Nyugat felé indultak a kanyonban, fel a hegyekbe. Louis elnyűtt farmert vett fel, hozzá zöld pulóvert és festék-foltos tornacipőt, amit a lánynál hagyott, miután segített neki kifesteni a lakást januárban. Debbie-nek mindössze egyetlen hordozható tükre volt -egy tizennyolcszor huszonnégy hüvelykes darab antik keretben, a kandalló fölött, ezt Louis azonnal leszedte a falról és magához vette. Átvizsgálta az egész autót, mielőtt engedte volna, hogy a lány beszálljon

– Hová megyünk? – kérdezte Debbie, amikor Nederland után délnek fordultak a Feak-to–Feak sztrádán. A Continental Divide jobb oldalt derengett a halovány holdfényben. A kocsi fényszórói fekete fenyőerdő-tömböket és hófoltokat világítottak meg, ahogy az út egyre feljebb kanyargott.

– Lee faházába – adta meg a választ Louis. – Nyugatra van a régi Rollins Pass úton.

– Ismerem a helyet – felelte Debbie. – Lee is ott lesz?

– Még Des Moines-ben van – mondta Louis. Szaporán pislogott. – Épp előtted telefonált ma délután. Talált egy... csomót. Ott is elment orvoshoz, de majd itt csináltatja meg a biopsziát.

– Louis, én... – kezdte Debbie.

– Itt fordulj be – szólt rá a férfi.

Az utolsó két mérföldet némán tették meg.

A faháznak volt egy kicsi generátora világításra és a hűtő működtetésére, de Louisnak nem volt kedve odakint a sötétben beüzemelni és feltölteni. Megkérte Debbie-t, hogy maradjon a kocsiban, amíg ő beviszi a tükröt. Meggyújtott két nagy gyertyát, amit Lee a kandallópárkányon tartott, és bejárta mind a három szobát a tükörrel, ami visszaverte a gyertyák táncoló lángját és az ő sápadt ábrázatát. Mire behívta a lányt, a kandallóban már égett a tűz, és a kanapé ki volt nyitva a nappaliban.

A kandalló és a gyertyák táncoló fényénél Debbie haja hihetetlenül vörösnek látszott. A szeme fáradtnak tűnt.

– Már csak néhány óra van hátra hajnalig – mondta Louis. – Mikor felkeltünk, bemegyek Nederlandba és bevásárolok.

Debbie megfogta a karját. – Louis, nem árulnád el, mi folyik itt?

– Várj egy kicsit – fürkészte a sötét sarkokat Louis. – Van még egy dolog. Vetkőzz le.

– Louis...

– VETKŐZZ LE! – Louis már rángatta is le magáról az inget és a nadrágot. Mikor mindketten meztelenek voltak, Louis feltámasztotta egy székre a tükröt és eléje állította mindkettejüket. Lassan forogni kezdtek. Mikor elkészültek, kissé megnyugodott. Térdre hullt Debbie előtt, és felnézett a lányra. Az mozdulatlanul állt, a tűz fénye árnyakat vetett fehér melleire és szőrzetének vörös háromszögére. A szeplők szinte lángoltak a vállán.

– Istenem – suttogta Louis, és a kezébe temette arcát. – Istenem, Deb, biztosan azt hiszed, hogy teljesen megőrültem.

A lány lekuporodott melléje és megsimogatta a hátát. – Nem tudom, mi folyik itt, Louis – mondta csendesen. – De azt tudom, hogy szeretlek

– Mindent elmondok... – kezdte Louis, és érezte, hogy csak úgy fojtogatja a kitörni készülő zokogás.

– Majd reggel – suttogta Debbie, ás lágyan megcsókolta.

Lassan, komolyan szeretkeztek. Lelassult az idő, akárcsak az érzékeik, melyeket furcsán kiélesített a késői óra, a különös hely, a veszély halványuló érzése. Csak amikor már mindketten érezték a sürgető késztetést, akkor suttogta Louis: – Várj egy pillanatig – aztán oldalra feküdt és végigfuttatta a kezét, és a száját a lány melle alatt, aztán felfelé. Keményre nyalta a bimbókat, aztán megcsókolta a has ívét és kezével szétnyitotta a lány combjait, és lejjebb húzódott.

Louis lehunyta a szemét és maga elé képzelt egy tejet lefetyelő kiscicát. Megízlelte a tenger sós édességét, míg Debbie fölengedett és még jobban kitárulkozott neki. A férfi tenyerei a combok belső oldalának sima keménységét simogatták, miközben a lány légzése egyre szaggatottabb lett, halk, de édes nyögésekkel tarkítva.

Valami hirtelen szisszent mögöttük. A fény felcsapott és megingott.

Louis megfordult, és féltérden leereszkedett az ágyról. Tudatában volt heves szívverésének, meztelensége sebezhetőségének és a rákényszerített izgalomnak. Körülnézett, aztán felnevetett.

– Mi az? – suttogta mozdulatlanságba dermedve Debbie.

– Csak a gyertya, amit leraktam a földre – súgta Louis. – Belefullad a saját viaszába. Elfújom.

Lehajolt és így tett, de mikor visszaemelkedett, egyetlen kéjes pillanatra belepillantott a székre támasztott tükörbe.

Tűzfény játszott a szerelmesek testén, Louis arca és Debbie lába csillogott a verítéktől. Ebből a szögből a vibráló fény megvilágította a vörös szőrzetet és a rózsaszín szeméremajkakat. Louis érezte, hogy erőt vesz rajta a vágy.

Csak a szeme sarkából vette észre a mozdulatot egy pillanattal azelőtt, hogy lehajtotta volna a fejét. Egy szürkészöld csillanás a sápadt rózsaszín ajkak között. Alig pár centiméter hosszú. Az ikercsápok nem zavartatták magukat a halovány fényben, csak előbűjtak, mintha szippantani akarnának a levegőből.

– Nem is tudtam, hogy érdeklődsz az onkológia iránt – csodálkozott Dr, Phil Collins, és Louisra vigyorgott rendetlen asztala mögül. – Azt hittem, hogy ki sem mozdulsz a laborodból fent az egyetemen.

Louis régi osztálytársára meredt. Túl fáradt volt a viccelődéshez.

Ötvenkét órája nem aludt, és úgy érezte, mintha a szeme homokkal és üvegcseréppel lenne teli. – Látnom kell a kemoterápis sugárkezelés-részét – felelte.

Collins dobolni kezdett gondosan manikűrözött ujjaival az asztallapon.

– Louis, nem csinálhatunk látványosságot a kezelésekből, valahányszor valakinek kedve szottyan megnézni.

Louis igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Nézd, Phil, az anyám pár hete halt meg rákban. A nővérem most esett át biopszián, ami rosszindulatú daganatot mutatott. A menyasszonyom egy pár órája került be a Boulder Kórházba méhnyakrákkal, ami valószínűleg érinti a méhét is. Megnézhetem azt a kezelést vagy nem?

– Uram isten – mondta Collins. Az órájára pillantott. – Gyere, Louis, körbevizitelhetsz velem. Mr. Taylor van beírva kezelésre, húsz perc múlva.

A férfi negyvenhét éves volt, de harminccal többnek látszott. A szemei beestek, a bőrének sárgás árnyalata volt a neonfényben. A haja kihullott, és Louis apró vérömlenyeket látott a bőre alatt.

Ólompajzs mögött álltak, vastag ajtókon túl. – A gyógyszeres kezelés nagyon fontos eleme – magyarázta Collins. – Fokozza és kiegészíti a sugárkezelés hatását.

– És a sugárzás megöli a rákot? – kérdezte Louis.

– Időnként – felelte Collins. – Sajnos az egészséges sejteket is megöli azokkal együtt, amelyek ámokfutásra adták a fejüket.

Louis bólintott és fogta kis kézitükrét. Mikor a szerkezet elindult, Louis akaratlanul is halkan felhördült. Ibolyaszín fény vakító sugara töltötte be a szobát, a röntgengép csúcsából kiindulva. Rájött, hogy ez a ragyogás hasonlít azokhoz a rovarriasztó berendezésekhez, amilyeneket kertekben látott éjszaka: a fény a látható frekvencián túl őrjítő magasságokba csapott. Ez még annál is ezerszer fényesebb volt.

A tumor-csigák előjöttek. Kicsusszantak Mr. Taylor koponyájából, és vadul csapkodtak antennáikkal: vonzotta őket a ragyogó fény. Átszökkentek a húsz centire lévő berendezés lencséjére, aztán lecsúsztak a síkos fémről. Némelyik leesett a földre, visszamászott az asztalra, át a férfi testén, hogy újra felmásszon a koponyára és újra ugorjon.

Azok, amelyek elérték a röntgensugárzás forrását, holtan hulltak a földre. A többiek visszavonultak a test sötétjébe, amikor a röntgenfény kialudt.

– ...remélem, ez segített, hogy képet alkoss magadnak a kezelésről – mondta éppen Collins. – Frusztráló terület ez, mert nem nagyon tudjuk, miért működnek úgy a dolgok, ahogy működnek, de mindig újabb lépéseket teszünk előre.

Louis hunyorgott. Mr. Taylor eltűnt. A röntgenkészülék ibolyaszín sugarai elenyésztek. – Igen – morogta Louis. – Azt hiszem, sokat segített.

Két éjszakával később Louis ott ült alvó nővére mellett a kórházi szoba félsötétjében. A másik ágy üresen állt. Louis az éjszaka közepén lopózott be, s csak a szellőzőrendszer sziszegése hallatszott, meg a gumiklumpák időnkénti csosszanásai a folyosóról. Louis kinyúlt kesztyűs kezével és megérintette nővére csuklóját a zöld kórházi azonosltópánt alatt. – Azt hittem, könnyű lesz, kislány – suttogta. – Emlékszel a filmekre, amiket kiskorunkban láttunk? James Arnessre, a Dologban. Jöjj rá, mi öli meg, és azt vesd be – Louis megint érezte, hogy hányinger kerülgeti, és leszegte a fejét, miközben nagyokat nyelt. Hamarosan újra fölegyenesedett, és le akarta törölni homlokáról a verítéket, de összerezzent, amikor a vastag kesztyű hozzáért a bőréhez. Megint megfogta Lee csuklóját.

– Az élet nem ilyen egyszerű, kislány. Éjszakákat dolgoztam át Mac nagyenergiájú laboratóriumában az egyetemen. Ott könnyű volt besugározni a dolgokat azzal a röntgenlézer-kütyüvel, amit Mac barkácsolt össze, hogy bemutassa a diákoknak az ionizáló sugárzás hatásait.

Lee megmozdult és halkan felnyögött álmában. Valahonnan lágy csengőhang hallatszott háromszor, majd elhallgatott. Louis hallotta, ahogy két nővér halkan beszélget, amint a személyzeti szoba felé mennek hajnali kettes pihenőjükre. Louis a nővére csuklója mellett hagyta a kezét, de nem érintette meg.

– Jézusom, Lee – suttogta. – Látom az egész spektrumot 100 ängström alatt. Akárcsak ŐK. Arra játszottam, hogy a vámpírokat is vonzza a dolog, amit kisugárzok, akárcsak a tumor-csigákat. Eljöttem ide tegnap éjszaka, az őrzőbe, hogy kipróbáljam. Tényleg odajönnek rá, kislány, de nem öli meg őket. Úgy nyüzsögnek a sugárzás körül, mint a muslincák a lámpánál, de nem öli meg őket. Még a tumor-csigáknak is nagy dózis kell, ha mindet el akarod kapni. Úgy értem, milliremes dózisokkal kezdtem, ahogy a sugárterápiában, és azt láttam, hogy nem intéz el eleget belőlük. A biztonság kedvéért fel kellett mennem a 300–400 röntgenes tartományba. Az már kész Csernobil, kislány.

Louis elhallgatott, és kisietett a mosdóba. Fejét a vécékagyló fölé hajtotta, hogy minél halkabban hányjon. Aztán megmosta az arcát, beletörölte a kesztyűjébe, és visszament testvére ágyához. A nő kissé elfintorodott nyugtatós álmában. Louisnak eszébe jutott, amikor gyerekként beosont a nővére szobájába, hogy gumi kígyóval, játék pisztollyal vagy pókokkal megijessze. – A francba – mondta, és levette a kesztyűjét.

Kezei ötágú, kékesfehér napokként izzottak. A tükrök lecsapódtak kalapja szegélyéről, a fény pedig hideg tűzként töltötte be a szobát. – Nem fog fájni, kislány – suttogta, és kigombolta Lee pizsamájának felső két gombját. A nő mellei apróak voltak, alig nagyobbak, mint amikor Louis tizenöt éves korában megleste fürdéskor. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a verés, amit a leselkedésért kapott, aztán a nővére bal mellére helyezte a kezét.

Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán a tumor-csigák megindultak kifelé, antennáik kíváncsi periszkóp módjára meredtek elő Lee testéből, szürkészöld színük elhalványult a férfi kezének ragyogásában.

Belecsusszantak Louisba a kezén keresztül, a csuklóján, a kézfején át. Elállt a lélegzete, ahogy érezte őket belemászni a húsába. Gyenge, mégis hányingerkeItő érzés volt, mint amikor csövet dugnak az ember vénájába altatáskor.

Louis hatot, nyolcat számolt meg a csúszómászókból, melyek átjöttek Lee melléből az ő kezébe és karjába. Louis egy teljes percig nyitva tartotta a tenyerét az utolsó csiga érkezése után is, ellenállva a kísértésnek, hogy sikoltson vagy hogy elhúzza a kezét, amikor látta, hogy az alkarjában mászni kezd felfelé az egyik.

Különleges óvintézkedésképpen Louis végigfuttatta tenyerét Lee mellkasán, nyakán, hasán, és érezte, ahogy a nővére megmozdul álmában, hiábavaló harcot vívva a felébredésért az altatók ellen. Talált még egy csigát – alig egy centiméterest – ami a szegycsont alól bújt elő, de fellángolt és összeaszott, mielőtt még érintkezésbe kerülhetett volna a kékes-fehér kézzel. Úgy sodródott össze, mint falevél a tűz mellett.

Louis felállt és levetette vastag ruha-rétegeit, miközben a Lee ágyával szembeni tükörben figyelt. Egész teste fluoreszkált, de a ragyogás kékes– fehérből ibolyaszínűvé halványult, majd olyan frekvenciába ment át, amit már ő sem látott. Ismét a rovarriasztó fények jutottak eszébe, és a frusztráló vakfolt-érzés, melyet az erőlködő szem közvetített az érzékelés peremén. A kalapja széléről lógó tükrök elkapták és szétszórták a fényt.

Louis takarosan összehajtogatta a ruháját, Lee mellé helyezte egy székre, szelíd csókot lehelt a nővére arcára, aztán szobától szobáig sétált, s teste kisugárzása mindig előtte járt, megtöltve a folyosót kékesfehér árnyakkal és lehetetlen színek foltocskáival.

A nővérszobában senki sem volt. A padlólapok hidegen simultak Louis mezítelen talpa alá, ahogy szobáról szobára járkált, és mindenkire rátette a kezét. Némelyik beteg aludt tovább, mások csodálkozva meredtek rá, de egyik sem mozdult meg vagy kiáltott fel, Louis csodálkozott ezen, de lenézett magára tükör nélkül, és rádöbbent, hogy most először látja testének ragyogását a saját szemével. Pulzáló csillag volt, emberi alakban. Sistergő, recsegő zajként érzékelte még a rádióhullámokat is, mint holmi roppant erdőtüzet mérföldnyi távolból.

A tumor-csigák kiáradtak áldozataikból és átmásztak Louisba. Az emeleten nem mindenkinek volt rákja, de a legtöbb szobába épp csak be kellett lépnie, és máris tucatnyi megvadult csúszómászó igyekezett feléje. Louis mindet magába szívta. Érezte, ahogy teste elnyeli őket, érezte bensőjében az őrült kavargást. Csak egyszer kellett megállnia hányni. A zsi-gerei hullámzottak és háborogtak, de annyi volt már benne a mozgás, hogy ügyet sem vetett erre.

Debbie szobájában Louis lehúzta a takarót a lány alvó alakjáról, felhúzta a rövid hálóinget, és arcát menyasszonya hasára fektette. A tumorcsigák belekúsztak az arcába és a torkába, de Louis örömmel magába itta őket.

Felállt, otthagyta alvó szerelmesét és elment a hosszú, nyitott kórterembe, ahol a legtöbb rákbeteg feküdt, a halálra várva.

A rák-vámpírok követték. Átnyomakodtak a falakon és a mennyezeten, hogy a nyomában maradjanak. Louis a fő kórterembe vezette őket: izzó, kékesfehér patkányfogó-alak, nyomában a halott gyerek-lények kórusával.

Legalább húszan voltak a vámpírok, mire megállt a kórterem közepén, de nem hagyta, hogy a közelébe menjenek, amíg ágyról ágyra járt, és magába fogadta az utolsó tumor-csigákat is. Megbizonyosodott róla, hogy a csúszómászók mind ott vannak benne, csak aztán lépett ki a terem közepére. Felemelte kezét, és hagyta, hogy a vámpírok közelebb menjenek.

Louis nehéznek érezte a testét, kétszer olyan nehéznek, mint általában: várandósnak a halállal. Izzó végtagjaira, hasára pillantott, és látta, hogy a teste felülete csak úgy nyüzsög a fényből táplálkozó hernyócskáktól.

Széttárta kezét a magasban, hátravetette a fejét, lehunyta a szemét, és hagyta a rák-vámpírokat lakomázni.

A lények mohón nekiestek, vonzotta őket Louis húsának röntgenfáklyája, és lárva-utódaik néma hívása. Egymást lökdösték félre türelmetlen éhségükben. Louis arca eltorzult, amikor megérezte a tucatnyi éhes marást. Szinte elemelkedett a földtől a hirtelen megfoghatóvá vált lidérces energiáktól. Egyszer odanézett, és egy tar gyermekfej szörnyű domborulatát látta, amint arcát halántékig az ő mellkasába fúrja. Ezután Louis újra becsukta a szemét, amíg a vámpírok nem végeztek.

Megtántorodott, és bele kellett kapaszkodnia egy vaságy végébe, hogy el ne essen. A rák-vámpírok befejezték az evést, Louis mégis úgy érezte, hogy a teste tele van csigákkal. Figyelt.

A hozzá legközelebb álló gyermek-lény puffadtnak tűnt, mint egy petékkel teli pók. Áttetsző bőrén keresztül Louis vadul vergődő, derengő tumor-csigákat látott.

Hányingere és fájdalmai ellenére elmosolyodott. Bármilyen is lehetett ezeknek a lényeknek a szaporodási-táplálkozási ciklusa, ő érezte, hogy most megzavarta ezt a folyamatot a sugárzó táplálékkal, amivel megetette a tumor-csigákat.

Az előtte álló vámpír megtántorodott, előredőlt, és ha lehet, még pókszerűbbnek látszott, ahogy hosszú ujjai kinyúltak, hogy megakadályozzák az esést.

Kékesfehér hasadék jelent meg a lény oldalán, hasán. Két felpüffedt, vergődő csiga tört elő belőle violaszín energialávában. A rák-vámpír begörbítette a hátát és szájadékát sikolyra emelte, amely Louis számára is hallható volt: mintha valaki egy iskolai táblán köszörülné a fogait.

A csigák kirobbantak a vámpír felszakadozott hasából, a földre vetették magukat, és ultraibolya vérben tekergőztek tovább, gőzölögve és remegve, mint az igazi meztelen csigák, amikor sóval hintik be őket. A vámpír görcsösen rángatózni kezdett és felhasadt gyomrához kapott, majd hosszas vergődés után meghalt. Csontos végtagjai és hosszú ujjai lassan összegörbültek, mint az agyonütött pók lábai.

Sikolyok hallatszottak, emberiek és másmilyenek egyaránt, de Louis ügyet sem vetett erre, miközben a szobában tartózkodó kéttucatnyi lény haláltusáját figyelte. A látása most már tartósan megváltozott: az ágyak és az emberek árnyak voltak csupán az ultraibolyában és infravörösben izzó térben, melyet egy kékesfehér korona uralt, a saját teste. Újra hányt, s kétrét görnyedve köpött ki vért és sugárzó csigákat vegyesen, de ez csak apró kellemetlenségnek számított, amíg az ereje kitart, márpedig abban a pillanatban úgy érezte, hogy az örökké fog tartani.

Louis lenézett, keresztül a padlón, keresztül öt emeleten, s az egész kórházat tiszta plasztik-struktúrának látta, behálózva elektromos vezetékekkel, fényekkel, gépekkel és organizmusokkal. Az egészségesek lágy narancsszínben fénylettek, de látta a fertőzések sápadt sárgáját, a szürkés szervi elváltozásokat és a küszöbön álló halál lüktető, fekete foltjait is.

Louis felállt, átlépett a rák-vámpírok kiszáradófélben lévő holttestein és a savpocsolyákon, amelyek valaha a tumor-csigák voltak. Bár már átlátott rajta, azért mégis kinyitotta az ajtót és kilépett a teraszra. Az éjszakai levegő hűvösen simogatta.

Amazok vártak rá, odavonzotta őket a különös fény. Száznyi sárga szempár bámult fel rá a halott arcok kékesfekete gödreiből. Szájszervek pulzáltak. Száz és száz lény közeledett Louis felé.

Louis is felemelte a tekintetét, és több csillagot látott, mint amit bárki valaha is láthatott az éjszakai égbolton, mely számtalan röntgensugár-forrással és névtelen színek anyagtalan csápjaival lüktetett. Lenézett a gyülekezőkre, akik már ezernyien is lehettek. A fehér arcok gyertyaként izzottak a hatalmas menetben. Louis csodáért imádkozott. Azért, hogy mindnyájukat jóllakathassa. – Ma éjjel, Halál... – suttogta olyan halkan, hogy még ő maga sem hallotta – ...meghalsz.

Louis a korláthoz lépett, a magasba emelte kezét, és elindult lefelé, hogy találkozzon azokkal, akik várják.

 

 

Robert A. Heinlen – Azok

 

Robert A. Heinlein (1907–1988) azon írók közé tartozik, akinek a neve évtizedek óta egyet jelent a science fictionnel. Regényei Angyali üdvözlet, Matuzsálem gyermekei a műfaj azon alkotásai közé tartoznak, amelyek a rajongók táborán kívül is óriási népszerűségre tettek szert. Kivételes tehetséggel álmodta meg a jövő és a közeljövő világait, amelyekben a fejlett tudomány a kulturális felépítmény szerves részét képezi. Néhány fantáziálását a Jonathan Hoag kellemetlen hivatása c. kötetbe gyűjtötte össze; a környezetben, amelyben ezek a történetek játszódnak, a hátborzongató elemek és részletek egészen köznapinak, elfogadottnak tűnnek. Az egyik ilyen sztori az alábbiakban következő novella, amely először 1941 áprilisában, az Unknown címet viselő magazinban jelent meg. Heinlein eleget tett a lap szerkesztői által megfogalmazott felkérésnek; „logikus" fantáziajátékot fogalmazott meg, amelyet akár a későbbi, „összeesküvés-elméletekkel” foglalkozó írások ősének is tekinthetünk.

 

Nem fogják egyedül hagyni.

Soha nem hagyják egyedül. Rájött, hogy ez is része az ellene irányuló támadásnak – sohasem hagyják békén, sohasem adják meg neki az esélyt arra, hogy eltöprengjen a tőlük hallott hazugságokon; nem hagynak neki időt arra, hogy megismerje a csalás lényegét, hogy megtudja az igazat önmagáról.

Az az átkozott fickó, reggel! Beviharzott, tálcán hozta a reggelit, felébresztette őt, és kiverte a fejéből az álmait. Egyre sem bírt visszaemlékezni. Pedig ha ez sikerülne, ha valahogy mégis fel tudná idézni...!

Valaki kinyitotta az ajtót. Ügyet sem vetett rá.

– Hogy van, öregfiú? Úgy hallom, nem fogadta el a reggelit. – Dr. Hayward professzionálisan kedves maszkja jelent meg az ágya fölött.

– Nem voltam éhes.

–Ezt nem engedhetjük meg. Le fog gyengülni, akkor aztán nem tudjuk teljesen rendbe hozni magát. Rajta, keljen fel, öltözzön fel, hozatok magának egy kis innivalót. Gyerünk, így, működjünk együtt!

Persze neki nem sok kedve volt kiszállni az ágyból és felvenni magára a fürdőköntöst, de mivel még kevesebb kedve volt ahhoz, hogy belebonyolódjon a szándékok és az akaratok újabb konfliktusába, mégis megtette.

– Így van, ez az! – bólogatott Hayward. – Cigarettát?

– Nem, köszönöm.

Az orvos meglepetten rázta a fejét.

– Legyek átkozott, ha értem magát. A fizikai élvezetek iránti érdeklődés elvesztése nem jellemző a maga esetére.

– Mi jellemző az én esetemre? – kérdezte a férfi tompa hangon.

– Ejnye-bejnye! – Hayward megpróbálta tréfára fogni a dolgot. – Ha a dokik elárulnák a szakmájuk titkait, akkor esetleg még az is előfordulhat, hogy dolgozniuk kellene a megélhetésért.

– Mi jellemző az én esetemre?

– Nos... A címke nem sokat számít, igaz? Tegyük fel, hogy maga most szépen elmondja nekem. Az igazat megvallva egyelőre nem sokat tudok az esetéről. Nem gondolja, hogy ideje lenne beszélnie?

– Sakkozni fogok magával.

– Jól van, jól van. – Hayward türelmetlen, de belenyugvó mozdulatot tett. – Egy héten át minden áldott nap sakkoztunk. Ha beszél, játszom.

Mit számíthat? Ha igaza van, akkor ők már most tudják, hogy felfedezte miben mesterkednek; semmi értelme sincs tovább titkolni a nyilvánvaló dolgokat. De... hadd próbálják meg kiimádkozni belőle. Ha lúd, legyen kövér. A pokolba az egésszel!

A férfi előszedte a sakkfigurákat, sorban felállítgatta őket.

– Eddig mit sikerült megtudnia az esetemről?

– Nagyon keveset. Fizikai vizsgálatok: negatív. Kórtörténet: negatív. Magas intelligenciaszint, ez már az iskolai bizonyítványaiból és a szakmai sikereiből is kiderül. Alkalmanként depresszió, de semmi különleges. Az egyetlen pozitív információ az az eset, ami miatt eljött ide, erre a kezelésre.

– Úgy érti, ami miatt elhoztak ide. De miért találja olyan nagy jelentőségűnek azt az apróságot?

– Nos, jóember... ha valaki elbarikádozza magát a szobájában, és váltig állítja, hogy a felesége összeesküvést sző ellene... Ön szerint ezt nem találhatják furcsának az emberek?

– A feleségem tényleg összeesküvést szőtt ellenem. Ahogy maguk is. Világos vagy sötét?

– Sötét. Most magán a támadás sora. Miből gondolja, hogy „összeesküdtünk" maga ellen?

– Elég bonyolult történet, a gyermekkorom legelejére nyúlik vissza. Volt egy bizonyos incidens, ami... – A fehér király huszárjával lépett előre.

Hayward felvonta a szemöldökét.

– Huszártámadással próbálkozik?

– Miért ne? Maga is tudja, számomra nem biztonságos, ha vállalom a gyalogáldozatot.

Az orvos megvonta a vállát, és megtette a válaszlépést.

– Jól van, kezdjük a gyermekkoránál. Lehet, hogy így tényleg rávetődik némi fény a közelmúlt eseményeire. Úgy érezte akkoriban, hogy üldözik?

– Nem! – A férfi félig felállt a székéből. – Gyermekkoromban nagyon bíztam magamban. Tudtam... Érti? Tudtam, hogy érdemes élni. Békében voltam magammal, és azt hittem, hogy a körülöttem élők mind olyanok, mint én.

– És nem olyanok voltak?

– Nem! Egyáltalán nem. Különösen a gyerekek nem. Nem is tudtam, mi a vadság, amíg nem kerültem összetűzésbe a többi gyerekkel. Azokkal a kis ördögökkel! És mindenki azt várta el tőlem, hogy legyek olyan, mint ők, hogy játsszam együtt velük.

Az orvos bólintott.

– Tudom. A falkaszellem. A gyerekek időnként nagyon kegyetlenek tudnak lenni.

– A lényeget nem vette észre. Ez nem olyan vadság és kegyetlenség volt, amit akár egészségesnek is lehet nevezni. Ezek a lények... mások voltak. Nem is hasonlítottak rám. Úgy néztek ki, mint én, de nem voltak olyanok, mint én. Ha megpróbáltam beszélni valamelyiküknek azokról a dolgokról, amelyek fontosak voltak a számomra, csak bámultak rám, és gúnyosan kinevettek. Aztán megtalálták a módját, hogy megbüntessenek azért, amit mondtam,

Hayward bólintott.

– Értem, mire gondol. És mi volt a helyzet a felnőttekkel?

– Az egészen más lapra tartozik. A gyerekek számára a felnőttek eleinte nem számítanak... Legalábbis én nem foglalkoztam velük. Túl nagyok voltak, nem bántottak, és csupa olyan dologgal foglalkoztak, ami engem nem érdekelt. Csak akkor fedeztem fel, hogy a jelenlétem hatással van rájuk, amikor figyelni kezdtem őket.

– Ez hogy érti?

– Nos... Amikor a közelükben voltam sohasem csinálták azokat a dolgokat, amiket akkor, amikor nem voltam a közelükben.

Hayward a férfi szemébe nézett.

– Nincs ebben valami ellentmondás? Honnan tudja, hogy mivel foglalkoztak akkor, amikor nem volt a közelükben?

A férfi megértette a kérdés lényegét.

– Sokszor megtörtént, hogy gyorsan abbahagytak valamit, amikor megjelentem. Ha beléptem egy helyiségbe hirtelen abbamaradt a beszélgetés, és amikor újra megindult akkor már az időjárásról, vagy valami más, hasonlóan ártatlan témáról volt szó, Aztán rászoktam arra, hogy elbújtam, leskelődtem és hallgatóztam, A felnőttek a jelenlétemben egészen másképpen viselkedtek, mint akkor, amikor nem voltam a közelükben.

– Ön lép, azt hiszem. Ejnye, nézze, öreg fiú... Ez volt ahelyzet a gyerekkorában. Minden gyerek átesik ezen. Most viszont már felnőtt, és a felnőttek szemszögéből kell néznie a dolgokat. A gyerekek tényleg különös teremtmények, és védelemre szorulnak... legalábbis mi megvédjük őket a felnőttek érdekeiből kifolyólag. Ebben a témakörben számtalan konvenció létezik, amely...

– Igen, igen – szólt közbe a férfi türelmetlenül. – Ezt én is tudom. Ennek ellenére sok mindent észrevettem, és sok mindenre emlékeztem, ami csak később vált tisztává a számomra. Biztos, hogy azok a felnőttek valami mást csináltak.

– Nem igazán tudom követni...

– Mert nem akar követni. Ezt az egészet cserébe mondom el. Cserébe azért, mert sakkozik velem.

– Miért szeret ennyire sakkozni?

– Mert az egész világon ez az egyetlen olyan dolog, amiben valamennyi tényezőt látom, és amiben minden szabályt értek, tudja... láttam magam körül ezt a hatalmas kertet, a városokat, a tanyákat, a gyárakat, a templomokat, az iskolákat, a lakóházakat, a vasutat, a poggyászokat, a körhintákat, a fákat, a szaxofonokat, a könyvtárakat, az embereket és az állatokat. Az embereket, akik úgy néztek ki, mint én, akiknek valahogy úgy kellett volna érezniük magukat, ahogy én éreztem. Feltéve, hogy az igazat mondták el nekem. De mit is csináltak? Dolgozni mentek, hogy pénzt keressenek, a pénzen élelmet vettek, hogy legyen erejük dolgozni, hogy pénzt kereshessenek, hogy a pénzen élelmet vehessenek, hogy legyen erejük dolgozni, hogy pénzt keressenek... Egészen addig, amíg holtan összerogynak. Az alapmotívum mindig ez, az eltérések csekélyek és lényegtelenek, mert a dolog vége mindig az volt, hogy meghaltak. És mindenki azt próbálta bemagyarázni, hogy nekem is ugyanezt kéne tennem. De én tudtam, hogy nem így van!

Az orvos színlelt tanácstalansággal és megadással nézett rá, aztán felnevetett.

– Nem tudok vitába szállni magával. Az élet valóban ilyennek látszik, és talán tényleg ennyire hiábavaló. De csak ez az egy életünk van. Miért nem gondolja meg magát? Miért nem élvezi ki annyira, amennyire lehet?

– Ó, nem! – A férfi összetörtnek látszott, de ugyanakkor makacs volt. – Nem tud rávenni erre az esztelenségre pusztán azzal, hogy azt állítja róla, színtiszta értelemből áll. Honnan tudom? Onnan, hogy ez a komplex díszlet, ez a rengeteg színész nem kerülhetett ide pusztán azért, hogy hülye hangokat bocsássanak ki egymás számára. Kell lennie valami más magyarázatnak, mert ez nem állja meg a helyét. Meg kellett terveződnie egy olyan őrültségnek, ami legalább olyan óriási, legalább annyira komplex, mint ez, ami körülvesz. És én megtaláltam a tervet!

– Igazán? Mi lenne az?

A férfinak feltűnt, hogy az orvos ismét nem néz a szemébe.

– Ez egy játék, aminek az a célja, hogy engem megtévesszenek, hogy lefoglalják vele a gondolataimat, hogy összezavarjanak, hogy elvesszek a részletekben, és így ne legyen időm eltűnődni a lényegen. Maguk mind részesei ennek az egésznek. Maga is, és mindenki más. – Az orvos arca elé emelte a mutatóujját. – A legtöbbjük talán magatehetetlen automata, de maga más. Maga az összeesküvők közé tartozik. Magát azért küldték ide, hogy elhárítsa a bajt, hogy megpróbáljon rákényszeríteni engem a nekem írott szerep eljátszására.

Látta, az orvos arra vár, hogy visszanyerje a nyugalmát.

– Nyugalom – mondta Hayward végül. – Lehet, hogy ez az egész tényleg egy összeesküvés, de... Miből gondolja, hogy minden kifejezetten az ön megtévesztésére irányul? Mivel érdemelte ki ezt a megkülönböztetett figyelmet? Lehet, hogy egy nagy vicc az egész. Én miért nem tartozhatok az áldozatok közé, csakúgy, mint maga?

– Hát ez az! – A férfi Haywardra mutatott. – Ez az összeesküvés lényege. Minden élőlénynek olyan külsőt adtak, hogy hasonlítsanak rám, mert így akarták megakadályozni, hogy rádöbbenjek: én vagyok a történések középpontjában. De felfedeztem a kulcsfontosságú tényt, a matematikailag cáfolhatatlan igazságot, azt, hogy páratlan és kivételes vagyok. Itt vagyok, és a dolgok közepén ülök. A körülöttem lévő világ középpontjában. Én vagyok a centrum...

– Ejnye, barátom! Arra még nem gondolt, hogy a világ esetleg az én szememben is éppen ilyen? Mindannyian az univerzum középpontjai vagyunk...

– Nem! Ezt akarják elhitetni velem. Hogy egy vagyok a velem azonos milliók közül. Tévedés! Ha olyanok lennének mint én, akkor tudnék kommunikálni velük. De nem tudok. Megpróbáltam, és újra próbálkoztam, de nem ment. Kifejeztem legbelsőbb gondolataimat, olyan lényeket kerestem, akik rendelkeznek hasonlókkal. Mit kaptam viszonzásképpen? Hamis válaszokat, álságos magyarázatokat, jelentés nélküli obszcenitásokat. Megpróbáltam, higgye el, hogy megpróbáltam! Istenem! Hogy milyen sokszor megpróbáltam! De semmi sincs, ami szólhatna hozzám. Semmi, csak az üresség és a másság.

– Várjon egy kicsit! Ezzel most azt akarja mondani, hogy maga szerint senki sincs otthon a vonal felém eső végén? Nem hiszi el, hogy élek és tudatos lény vagyok?

A férfi komoran végigmérte az orvost.

– Azt hiszem, maga valószínűleg tényleg él, de maga közülük való. Az ellenségeim közül. Azok közül, akik sok ezer üres arcú lényt ültettek kö-rém, olyanokat, akik nem élnek, akiknek a beszéde értelmetlen, reflexszerűen kiadott hangok sorozata.

– Nos, ha elfogadja, hogy egyéniség vagyok és élő lény, miért ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy egészen más vagyok, mint maga?

– Hogy miért? Várjon! – A férfi eltolta magát az asztaltól, átment a szekrényhez, kiemelt belőle egy hegedűtokot.

Miközben hegedült az arcán kisimultak a szenvedés ráncai, az arckifejezése és a tekintete nyugodttá változott. Rövid időre újra a sajátjai voltak azok az érzések, amiket álmaiban birtokolt, ám a tudás nem. A melódia hangjai könnyed, erőlködés nélküli logikával követték egymást. Befejezte a legfontosabb tézis diadalmas kijelentését, majd az orvos felé fordult.

– Nos?

– Hmm... – A férfi minden korábbinál nagyobb mértékű óvatosságot fedezett fel az orvos viselkedésében. – Elég furcsa darab, de figyelemreméltó. Kár, hogy nem foglalkozott komolyabban a zenetanulással. Nagy hírnévre tett volna szert. De még mindig nem késő. Miért nem próbálja meg? Azt hiszem, megengedheti magának.

A férfi kihúzta magát, egy hosszú pillanatig az orvosra meredt, aztán úgy rázta meg a fejét, mintha ki akarna pucolni belőle valamit.

– Semmi értelme – mondta lassan. – Semmi, de semmi értelme. Nincs mód a kommunikációra. Egyedül vagyok. – Visszatette a hangszert tokjába, majd visszalépett a sakkasztalhoz. – Én jövök, igaz?

– Igen. Vigyázzon a királynőjére.

A férfi a táblára nézett.

– Felesleges. Már nincs szükségem rá. Sakk.

Az orvos egy gyalogot tolt a támadás útjába.

A férfi bólintott.

– Ügyesen használja a gyalogjait, de már annyira megismertem a játékstílusát, hogy előre ki tudom találni a lépéseit. Ismét sakk... és matt, azt hiszem.

Az orvos megvizsgálta az állást.

– Nem – jelentette ki. – Nem... nem egészen. – Visszahúzta a királyát.

– Nem sakk-matt... A legrosszabb esetben is csak patt. Igen, ez ismét patt.

Az orvos látogatása felidegesítette. Nem, az nem lehet, hogy téved, alapjában véve mindenképpen igaza van, ám Hayward a megjegyzéseivel rámutatott az elképzelésében lévő logikai hiányosságokra. A logika szempontjából nézve az egész világ hamis lehetett, olyan hazugság, amit mindenkivel elhitettek. Ám a logika semmit sem jelent, hiszen ez is színtiszta hazugság, mert bebizonyítatlan feltételezésekből indul ki, és semmit sem képes igazolni. A világ az, ami, és magában foglalja saját hamis voltának minden apró bizonyítékát.

De valóban így van? Akár igen, akár nem – neki most mit kellene tennie? Húzzon határvonalat az ismert tények és minden más egyéb közé, és aztán készítse el a világ ok-okozati összefüggéseken és szilárd tényeken alapuló interpretációját? Készítsen egy olyan interpretációt, ami mentes a logika minden komplexitásától, amiben nincsenek bizonytalan pontokra támaszkodó, rejtett feltételezések? Jól van...

Az első tény: ő maga. Önmagát közvetlenül ismerte. Létezett.

A második tény mindaz, amit az öt érzékszerve közvetít, amit lát, hall, szagol, ízlel és tapint. El kell fogadnia, hogy az érzékszervei hatósugara korlátozott, de ennek ellenére hinnie kell nekik. Nélkülük magára maradna, bezáródna egy csontkasztniba, vak lenne és süket, mindentől eltávolodna; az érzékszervei nélkül azt is elhihetné, hogy ő az egyetlen élőlény az egész világon.

Márpedig nem ez a helyzet. Tudta, hogy nem ő találja ki azokat az információkat, amelyeket az érzékszervei közvetítenek neki. Kell lennie valaminek odakint, valami másságnak, ami létrehozza azokat a dolgokat, amelyeket az érzékszervei felfognak. Ostobaság minden olyan filozófiai elképzelés, miszerint nem létezik körülötte fizikai világ, és mindent a saját képzelete alkot meg.

Ez eddig rendben van, de merre tovább? Létezik egy harmadik tény is, amire támaszkodhat? Nem, egyelőre nincs ilyen. Nem engedheti meg magának, hogy elhiszi mindazt, amit mondanak neki, amit olvas, ami állítólagosán igaz a körülötte lévő világgal kapcsolatban. Nem, ezekben a dolgokban nem hihet, mert ha mérlegeli mindazt, amit hallott, olvasott és az iskolában tanult, egymásnak ellentmondó, értelmetlen, sőt, eszelős következtetéseket tud csak levonni – olyan következtetéseket, amelyeket képtelenség elhinni anélkül, hogy személyesen be ne bizonyítaná őket.

Egy pillanat! Ezeknek a hazugságoknak, ezeknek az értelmetlen ellentmondásoknak a puszta megfogalmazása is tény. Olyan tény, amit közvetlenül ismer és igazolhat, Ebből az következik, hogy mindezek a dolgok adatok, talán nagyon fontos információk.

A világ, amilyennek megismerte, egy értelmetlenség-szeletke, egy őrült álmának részlete. Ennek ellenére túlságosan nagy ahhoz, hogy semmiféIe logika ne legyen a hátterében. Kimerülten visszatért a kiindulóponthoz: mivel a világ nem lehet olyan őrült, amilyennek látszik, akkor minden bizonnyal úgy intézték, hogy ilyen őrültnek tűnjön. És azért intézték így, hogy őelőle eltakarják az igazságot.

De miért tették ezt vele? És miféle igazság lehel a csalás mögött? Kell, hogy legyen valami erre utaló nyom ebben az átkozott színjátékban! Kell lennie egy szálnak, ami mindenen keresztülfut, ami mindent összekapcsol. De mi lehet az? Eleinte rengeteg magyarázatot kapott a körülötte lévő világgal kapcsolatos kérdéseire. A filozófiai irányzatok, a vallások, a „józan ész" magyarázatait. Ezek legtöbbje nevetséges volt, első látásra pontatlan vagy komolyabb tartalom nélküli; nem is értette, azok hogyan gondolhatták, hogy komolyan fogja venni az ilyen válaszokat, Aztán arra gondolt, hogy azok talán az egészet csak azért tálalták elé, hogy félrevezessék.

Ám léteztek bizonyos alaptételek, amelyeknek a nyomait a körülötte lévő őrültségre adott magyarázatok mindegyikében fel lehetett fedezni. Gyanította, éppen azt várják el tőle, hogy elhiggye ezeket a tanokat. Például ott volt az a mélyen gyökerező feltételezés, hogy ő „emberi lény" és alapjában véve ugyanolyan, mint a körülötte élő milliók, vagy mint a múltban, a jövőben élő milliárdok.

Ostobaság! Soha, egyetlen egyszer sem sikerült valódi kommunikációt folytatni azokkal az izékkel, amik külsőre oly nagyon hasonlítottak rá, de mégis annyira mások voltak. A magány agóniájában azzal próbálta vigasztalni magát, hogy legalább Alice megérti, legalább Alice olyan élőlény, mint ő. Most azonban már tudta, hogy akkor egyszerűen átlépett bizonyos apró tények alapos vizsgálata fölött, talán azért, mert nem bírta volna elviselni, hogy bele kell törődnie a teljes magányba. Hinnie kellett, hogy a felesége élő, lélegző lény, ugyanolyan, mint ő; olyan lény, aki megérti az ő legbelsőbb, legintimebb gondolatait is. Nem volt hajlandó számolni azzal a lehetőséggel, hogy Alice egyszerűen egy tükör, egy visszhang – vagy valami elképzelhetetlenül negatív dolog.

Talált egy társat, és a világ elviselhető volt, bár ostoba és őrült maradt, és nem tűntek el belőle a nevetséges, bosszantó részletek. Viszonylag boldog volt, és egy időre félre tudta tenni a gyanakvását. Elfogadta, méghozzá meglehetős nyugalommal, azt a taposómalmot, amiben részt kellett vennie. Egészen addig beletörődött a helyzetbe, míg egy aprócska rendellenesség egy pillanatra fel nem Iebbentette a szeme előtt a hazugságfátylat. Ekkor megerősödve és felfokozódva visszatért a gyanakvása, amihez ekkor már társult az a biztos tudat, hogy gyermekkori feltételezései és sejtései igazolást nyertek.

Érezte, ostobaságot csinált, amikor nyíltan foglalkozni kezdett a dologgal. Ha befogja a száját, akkor nem csukták volna be. Józanul és ravaszul kellett volna cselekednie, olyannak kellett volna lenni, mint azok; nyitva kellett volna tartania a szemét és a fülét, meg kellett volna ismernie az ellene irányuló összeesküvés részleteit és okait. Talán akkor rájött volna, hogy mi ez az egész, és hogyan működik a rendszer.

De mi van akkor, ha becsukták? Számít ez, amikor az egész világ egy nagy diliház, amelyben azok az ápolók?

A kulcs megcsikordult a zárban. A férfi felnézett, egy ápoló lépett be egy tálcával.

– Itt a vacsorája, uram.

– Köszönöm, Joe – mondta a férfi kedvesen. – Tegye csak le.

– Ma este mozi lesz, uram – folytatta az ápoló. – Nem akar eljönni? Dr. Hayward azt mondta, nyugodtan jöhet...

– Nem, köszönöm. Inkább nem.

– Pedig szerintem jó lenne, uram. – A férfi elképedve figyelte, hogy az ápoló milyen elszántan próbálja rábeszélni a mozizásra. – Szerintem a doktor úr szeretné ott látni önt. Mellesleg jó film lesz, és előtte levetítenek egy Mickey Egér rajzfilmet is...

– Nagyon csábítóan hangzik, Joe – felelte a férfi passzívan, meggyőzhetetlenül. – Mickey problémái hasonlítanak az enyémhez. Ennek ellenére nem megyek. Ma este nem kell fárasztaniuk magukat azzal, hogy vetítést rendeznek.

– Ó, a vetítésre mindenképpen sor kerül, uram. A vendégeink közül sokan részt akarnak venni rajta.

– Igazán? Ez talán az alaposság példája, vagy egyszerűen csak előttem akarják fenntartani a látszatot? Semmi szükség erre. Joe, nem kell erőlködniük. Ismerem a játékot. Ha nem megyek el, akkor nincs értelme megtartani a vetítést.

Tetszett neki a vigyor, amivel az ápoló megfelelt erre a döfésre. Lehetséges volna, hogy ezt a lényt éppen ilyennek alkották meg, amilyennek látszott? Ilyen izmosnak, flegmatikusnak, megértőnek és kutyaszerűnek? Vagy talán robotikus reflexeken kívül semmi sem működött a kedves szempár mögött? Nem, sokkal valószínűbb, hogy ez is azok közül való, hiszen másképpen nem eresztették volna ilyen közel őhozzá.

Az ápoló kiment, a férfi pedig magéhoz húzta a tálcát, felkanalazta az apróra vágott húsdarabokat. Kanálon kívül sosem adtak neki más evőeszközt. Elmosolyodott az óvatosságukon és az alaposságukon, pedig semmit sem kockáztattak volna, ha mondjuk kést is adnak. Nem fog kárt tenni magában legalábbis addig nem, amíg a teste a segítségére van a dolgok mögötti igazság kiderítésében. A kutatásnak még számtalan területe volt, amivel foglalkozni akart, és amíg nem próbálja végig az összes lehetőséget, addig nem fogja megtenni a végleges és megmásíthatatlan lépést.

Vacsora után úgy érezte, jobban össze tudná rendezni a gondolatait, ha leírná őket. Papírt már korábban kapott. Mivel is kezdje? Talán az lenne a legjobb, ha leírna egy általános megállapítást, azon krédók egyikét, amalyek egész életében benne pulzáltak. Élet? Igen. Ezkezdetnek éppen jó.

Írni kezdett:

Azt mondták, bizonyos számú évvel ezelőtt születtem, és hogy bizonyos számú év elteltével meg fogok halni. Különböző, nevetséges történeteket kínáltak fel nekem magyarázatképpen arra, hogy hol voltam a születésem előtt, és mivé leszek a halálom után, de ezek mindegyike kegyes hazugság, amelyeknek a célja nem a megtévesztésem, legfeljebb a félretájékoztatásom volt. A körülöttem lévő világ minden lehetséges módon meggyőz afelől, hogy halandó vagyok, csak néhány évig tartózkodom itt, és pár esztendő múlva teljes mértékben eltűnök – nem létezővé válók.

TÉVEDÉS! Halhatatlan vagyok. Felül emelkedem ezen a kis időszeleten, amely tapasztalataim szerint általában hetven esztendő szokott lenni. Érzem, biztos vagyok saját állandóságomban, ezért számomra másodlagosak a „létezésemhez" kapcsolt dátumok és időszakaszok. Lehet, hogy folyamatosságom zárt kört alkot, de akár zárt, akár nyitott, nincs sem eleje, sem vége. Az éntudat nem racionális, hanem abszolút dolog, ezt nem lehet befolyásolni, megszüntetni, vagy létrehozni. Az emlékezet azonban szorosan összefügg a tudatossággal, és ezért ezt lehet manipulálni, és valószínűleg meg is lehet szüntetni.

Annak ellenére; hogy a legtöbb vallás felkínálta nekem a halhatatlanság eszméjét, feltűnt az a stílus, ahogy ezt tanítják. A legmeggyőzőbben úgy lehet hazudni, ha igazat mondunk, de nem túl meggyőzően.

Vajon miért próbáltak meggyőzni arról, hogy néhány éven belül „meg fogok halni"? Valószínűleg egy nagyon fontos ok van a háttérben. Gyanítom, hogy valamilyen nagyobb változásra akarnak felkészíteni. Lehet, hogy életbevágóan fontos a számomra, hogy kiderítsem a szándékaikat. Valószínűleg több évem van, hogy eredményeket érjek el a kérdésben.

Megjegyzés: Kerülnöm kell az általuk tanított érvelési és magyarázati formák használatát.

Az ápoló visszajött.

– A felesége van itt, uram.

– Mondja meg neki, hogy menjen el.

– Kérem, uram... Dr Hayward nagyon szeretné, ha találkozna a hölggyel.

– Mondja meg Dr. Haywardnak, hogy azt üzenem: remek sakkjátékos.

– Igen, uram. – Az ápoló várt egy pillanatig. – Tehát nem fogadja a kedves feleségét?

– Nem. Nem fogadom a kedves feleségemet.

Az ápoló távozását követően a férfi pár percig fel-alá sétálgatott a szobájában. Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy folytassa a gondolatai írásos összegzését. Amióta behozták tulajdonképpen tisztességes játékot játszottak vele. Örült, hogy egyedül lehet a szobában, és örült annak is, hogy így, ebben a helyzetben sokkal több ideje van a gondolkodásra, mint amennyi odakint volt. Azok természetesen tudatos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy elfoglalják valamivel, hogy eltereljék a figyelmét a lényegről, de ő makacs volt, kitartott, és sikerült úgy kijátszania a szabályokat, hogy minden egyes nap maradt egy-két órája a munkára.

Ám azok időnként nem túl elegáns lépéseket is tettek. Megvetette őket azért, hogy Alice-t is bevonták a figyelemelterelő eszközök körébe. Alice mélységes iszonyt és undort váltott ki belőle akkor, amikor vele kapcsolatban rájött az igazságra, de ezek az indulatok már megkoptak, egyszerű, köznapi ellenérzésekké változtak. El tudta volna viselni a vele való találkozást, de a „felesége” még mindig olyan érzelmi viharokat gerjesztett benne, amelyek egy időre ellehetetlenítették a munkát. Ezért aztán ha lehetett, kerülte.

Alice... Éveken át a felesége volt. Feleség? Mi az, hogy feleség? Egy másik olyan lélek, mint az övé, egy pótlék, egy kiegészítés, egy pár másik fele, a megértés és a szimpátia menedéke a magány határtalan sivatagában. Ez volt az, aminek Alice-t tartotta; ez volt az, amit hinni kellett, amit éveken keresztül elhitettek vele. Annyira vágyott egy hozzá hasonló társra, hogy önmagát látta abban a gyönyörű szempárban, és kritika nélkül, gyanú nélkül elfogadta a nőt.

Felsóhajtott. Érezte, már sikerült ledobni magáról a tipikus érzelmi reakciók többségét, amelyeket példák és tanok segítségével ráraktak, de az Alice-szel kapcsolatos dolog mély sebet ejtett rajta. Sebet, ami még mindig komoly fájdalmat okozott neki. Valamikor boldog volt vele, de ez sem lehetett egyéb, mint egy mesterségesen gerjesztett álom. Adtak neki egy pompás, gyönyörű tükröt, hogy legyen mivel játszania, de csak annyit értek el, hogy még ostobábbnak érezte magát, amikor benézett a csillogó felület mögé.

Kimerülten leült, és folytatta az írást.

A világot két módon lehet magyarázni. Az egyik a józan ész, amely azt mondja, hogy a világ nagyjából-egészében olyan, amilyennek látszik, és hogy az egyszerű emberi cselekedetek és motivációk igenis érthetőek. A másik a vallásos-misztikus módszer, amely szerint a világ egy álom, nem valódi, nem anyagból lévő, és hogy valahol mögötte létezik egy igazi valóság.

Mindkét felfogás TÉVES! A józan ész megközelítésének semmi köze sincs a valósághoz. „Az élet rövid és nehéz, az embert anya szüli, ő maga pedig problémákat hoz létre. Az élete rövid, a napjai száma véges. Minden hiábavaló, minden bajt idéz elő." Lehet, hogy most rosszul idéztem, és összezavartam valamit, de ez a tónyege a józan ész „a világ olyan, amilyennek látszik" felfogásának. Egy ilyen világban az emberi cselekedetek csak annyira racionálisak, mint a villanyégőnek fejjel nekirepülő lepke mozgása. A „józan ész világ” azonos a vak őrültséggel, a semmiből érkezéssel, a sehová tartással, a céltalansággal.

Ami a másik magyarázatot illeti: ez látszólag racionálisabb, mert legalább elveti a józan ész teljes mértekben irracionális világszemléletét. Ám valójában ez sem racionális, mert csak annyit tesz, hogy elhagyja a realitás talaját, de nem emelkedik magasra, mert elutasítja az ego és a Külvilág közötti egyletlen direkt kommunikációs módszer eredményeibe vetett hitet. Természetesen az öt érzékszerv közül egy sem tökéletes kommunikációs csatorna, de ezek az egyetlen csatornák.

Összegyűrte a papírlapot, felpattant a székből. Az összefüggések és a logika semmit sem számított, a válasza jó volt, mert jónak érződött. De még mindig nem ismerte valamennyi választ. Mire jó ez a hatalmas méretű megtévesztés, ez a rengeteg lény? Mire jók a kontinensek, az eszelős történelem precízen kidolgozott mátrixa, az őrült tradíciók, a bolond kultúra hálója? Miért nem elég nekik egy cella, vagy egy kényszerzubbony?

A díszleteknek ilyen óriásiaknak keilett lenniük, mert azok számára fontos volt, hogy megtévesszék őt. Egy kisebb méretű színjátékkal nem értek volna célt. Lehet, hogy nem akarják, hogy gyanítani kezdje valódi kilétét, és ez az oka annak, hogy fáradtságot nem ismerve felépítették neki ezt a világot?

Meg kellett ismernie a választ. Valahogy be kell jutnia a színfalak mögé, hogy lássa, mi történik akkor és ott, amikor és ahol ő nincs jelen. Egyszer már rájuk vetett egy pillantást, most azonban azt is látnia kell, hogy miben mesterkednek. Látnia kell a Bábjátékosokat, hogyan és mit manipulálnak.

Első lépésként meg kell szöknie ebből a diliházból, mégpedig úgy, hogy ne vegyék észre, ne kapják el, ne legyen alkalmuk felépíteni neki egy újabb díszletet. Nem lesz könnyű. Túl kell járnia az eszükön, és azok nagyon ravaszak.

Amint meghozta a döntést az este további részét azzal töltötte, hogy végiggondolja, hogyan érhetné el a célját. A dolog majdnem lehetetlennek tűnt. Úgy kell megszöknie, hogy ne érjék tetten, és miután kijut úgy kell elrejtőznie, hogy ne találjanak rá. El kell érnie, hogy nyomát veszítsék, mert így nem fogják tudni, hogy hol van csalássorozatuk áldozata, a központ, aki köré a színpadot felépítették. Ez azt jelenti, hogy napokon át élelem nélkül marad. Nem baj, ki fogja bírni. És vigyáznia kell arra, hogy mit csinál, hogyan viselkedik. Nem szabad, hogy valamilyen szokatlan dolog felkeltse a gyanakvásukat.

A lámpa kettőt pislantott. A férfi engedelmesen az ágyához ment, felkészült a lefekvésre. Amikor az ápoló belesett az ajtóba vágott kis lyukon, már az ágyban feküdt, arccal a fal felé.

Öröm! Öröm mindenütt! Jó volt a hozzá hasonlók között lenni, hallani az élő lényekből kiáramló muzsikát, az örök, soha nem szűnő dallamokat. Jó volt tudni, hogy minden él és minden érzékeli őt, hozzákapcsolódik, ahogy ő is hozzájuk kapcsolódott. Jó volt létezni, jó volt átérezni az egységet, az egyén különbözőségét. Volt valami negatív gondolat – a részleteit már elfelejtette – de eltűnt – soha nem is létezett; nem volt hely a számára.

A szomszédos szobából érkező zajok felébresztették az álomittas testet, ami itt remekül szolgálta. Fokozatosan rájött, hogy hol van. Kórházi szoba... Az átkelés olyan könnyedén és zökkenőmentesen sikerült, hogy tisztán emlékezett rá mit csinált és miért. Mozdulatlanul feküdt, az arcán szelíd mosoly, élvezte a ruhaként viselt test alpári, de korántsem kellemetlen, álom utáni ernyedtségét és feszülését. Különös, hogy a testéről mindig meg tudott feledkezni... Mindegy. Most, hogy sikerült visszaemlékeznie a kulcsfontosságú tényekre, gyorsan helyére teszi a dolgokat ezen a hátborzongató helyen, Behívja őket, és bejelenti: ezentúl minden másképpen lesz. Ó, milyen jó lesz látni Glaroon arcát, amikor rájön, hogy a ciklus véget ért..!

A kandilyuk ajtajának kattanása, a félrecsúszó reteszek koppanása guillotine-ként vágta el a gondolatmenetét. A délelőtti ápoló lépett be, a kezében tálcát tartott, amit fürgén letett az asztal szélére.

– Jó reggelt, uram. Szép napunk van... Az ágyba kéri a reggelit, vagy inkább felkel?

Ne válaszolj! Ne figyelj rá! Ne hagyd, hogy megzavarjanak! Ez is a tervük része... De már késő volt, túl késő. Érezte, hogy kicsúszik a valóságból, visszazuhan abba az ál-világba, amiben tartották. A valóság eltűnt, megszűnt körülötte, egyetlen emléknyom sem maradt belőle, amiben megkapaszkodhatott volna. Semmi sem maradt, legfeljebb a szívsajditó veszteség érzete, a kielégítetlen katarzis akut fájdalma.

– Hagyja ahol van. Majd odamegyek.

– Oké-zsoké. – Az ápoló kisietett, becsapta maga mögött az ajtót, a helyére tolta a reteszt, elfordította a kulcsot.

A férfi hosszú ideig mozdulatlanul feküdt. A testében minden egyes idegszála megváltásért sikoltott.

Végül felkelt az ágyból, még mindig levert volt, és megpróbált a szökéssel kapcsolatos tervre koncentrálni. De a pszichikai megpróbáltatás, amit akkor kellett kiállnia, amikor a saját valóságsíkjáról hirtelen és durván visszarántották ebbe a díszletvilágba, a lelki fájdalom felzaklatta az érzéseit, összekavarta a gondolatait. Az agya ragaszkodott hozzá, hogy vizsgálja meg újra a kétségeit, a tudata nem volt hajlandó részt venni a konstruktív gondolatok felépítésében. Lehetséges volna, hogy igaza volt az orvosnak amikor azt mondta, hogy nincs egyedül, nem csak őt gyötri ez a kétségbeejtő dilemma? Lehetséges volna, hogy egyszerű paranoiától szenved? Hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít önmagának? Lehetséges volna, hogy a körülötte örvénylő álságos világ minden eleme egy másik magányos ego börtöne? Magatehetetlen, vak és néma egók zárkája, amelyeket örökkévaló egyedüllétre ítéltek? Lehetséges, hogy a szenvedésnek az a kifejezése, amit Alice arcán látott, valóban a nő belső kínlódásának jele volt? Vajon elképzelhető, hogy Alice őszintén viselkedett, és nem csak színészkedett? Talán tényleg nem az volt a célja, hogy manipulálja őt, hogy rávegye, működjön együtt azokkal...

Kopogtak.

– Szabad – mondta anélkül, hogy felnézett volna. Különösebben nem érdekelte ki jön be hozzá.

– Drágám... – Egy jól ismert hang. Halkan, tétován beszélt.

– Alice! – A férfi azonnal talpon volt, a nő felé fordult. – Ki mondta, hogy bejöhetsz?

– Kérlek, drágám, kérlek... Látni akartalak.

– Ez így nem fair. Korántsem az – mondta a férfi inkább magának, semmint Alice-nak. – Miért jöttél?

A nő eléje állt. Volt benne valami méltóság, amire a férfi nem számított. Gyermeki arcának szépségét ráncok és árnyak csorbították, de mégis, valami meglepő bátorság ragyogott rajta.

– Szeretlek – suttogta halkan. – Elküldhetsz, de nem akadályozhatod meg, hogy szeresselek, és segíteni próbáljak neked.

A férfi elfordult, a bizonytalanság gyötörte. Lehetséges volna, hogy félreismerte Alice-t, hogy rosszul ítélte meg? Lehetséges volna, hogy e mögött a húsburok mögött, a nőiesség jelképei mögött egy olyan lélek lakozik, amely őszintén vágyik az ő lelkére? Szerelmes suttogások a sötétben...

– Megérted, igaz?

– Igen, drágám. Megértem.

– Amíg megértesz, addig nem számít, mi történik velünk... – Szavak, szavak, tompán visszaverődnek egy falról...

Nem, az nem lehet, hogy tévedett! Újra próbára teszi Alice-t.

– Miért akartad, hogy megtartsam azt az omahai munkát?

– Én nem akartam, hogy megtartsd azt a munkát! Én csak annyit mondtam, hogy alaposan át kell gondolnunk mindent, mielőtt...

– Nem érdekes. Felejtsd el. – Ezek a puha kezek és ez az édes arc szelíd konoksággal megakadályozták, hogy azt tegye amit a szíve diktál. Mindig a legjobb szándékkal, a lehető legjobb akarattal, de... Alice mindig meggátolta, hogy végrehajtsa azokat a látszólag ostoba és értelmetlen dolgokat, amikről ő tudta, hogy értelmesek, és egyáltalán nem ostobák. Sietni, sietni, sietni, küzdeni és kaparni, húzni az igát, a hátán pedig végig ott ült ez az angyalarcú zsoké, aki ügyelt rá, nehogy megálljon, mert ha lefékez és megpihen akkor van ideje gondolkozni...

– Azon a napon miért akartad megakadályozni, hogy visszamenjek az emeletre?

A nő elmosolyodott, de a szemében könnyek csillogtak.

– Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos a számodra. Nem akartam, hogy lekéssük a vonatot.

Apró dolog volt, lényegtelen dolog. Valamilyen felfoghatatlan ok miatt vissza akart menni az emeletre, a dolgozószobájába – éppen akkor, amikor egy rövidebb vakációra indultak, és éppen ki akartak lépni a házukból. Esett az eső, és Alice azt mondta, alig van idejük, hogy kiérjenek az állomásra a vonathoz. A férfi – őt magát is meglepte a dolog – azonban ragaszkodott ahhoz, hogy visszamenjen az emeletre. Korábban sosem viselkedett ilyen makacsul.

Félretolta maga elől az akadékoskodó asszonyt, és felment az emeletre. Ebből még nem is lett volna semmi baj, de amint felért, valami arra késztette, hogy felhúzza a redőnyt a ház hátuljára néző ablakon.

Nagyon kis dolog volt. Lényegtelen. A ház másik oldalán zuhogott az eső. A hátsó ablak mögötti részen azonban tiszta volt az ég, sütött a nap, nyoma sem látszott esőfelhőknek.

A férfi hosszú ideig állt az ablaknál, a hihetetlen napsütést bámulta, és közben átrendezte az agyában a saját világát. Ennek az apró, de megmagyarázhatatlan rendellenességnek a hatására újra előkaparta az elméje mélyéről a már-már elfeledett kétségeket. Aztán egyszer csak megfordult. Alice ott állt a háta mögött.

Azóta sem tudta elfelejteni a nő különös arckifejezését.

– Mi van... az esővel?

– Az esővel? – ismételte Alice halk, meglepett hangon. – Mi lenne? Esett. Mi van az esővel?

– De a dolgozószobám ablaka mögött nem esett.

– Tessék? Dehogyis nem! Én is láttam, a felhők mögül egy pillanatra előkandikált a nap, de ez minden.

– Butaság!

– Ejnye, drágám, mi közöm van nekem az esőhöz? És egyáltalán... Mi közünk van nekünk ahhoz, hogy esik, vagy nem esik? – Kedvesen közelebb lépett a férfihoz, megérintette a derekát. – Vagy talán azt gondolod, hogy én vagyok felelős az időjárásért?

– Igen. Pontosan ezt gondolom. Most pedig menj el.

Alice visszahúzódott, gyors mozdulattal megtörölte a szemét, nyelt egyet, aztán erőltetett határozottsággal így szólt:

– Jól van. Elmegyek. De jusson eszedbe: el tudok jönni, ha ezt akarod. És itt leszek, ha szükséged van rám. – Várt egy kicsit, majd valamivel bizonytalanabbul hozzátette: – Megtennéd... hogy megcsókolsz? Búcsúzóul.

A férfi egyetlen hanggal, egyetlen szemrebbentéssel sem válaszolt. Alice ránézett, aztán megfordult, tapogatózva kinyitotta az ajtót, kimenekült a helyiségből.

A lény, akit a férfi Alice-ként ismert, a gyűlésterembe ment: sietett, még annyi időre sem állt meg, hogy alakot váltson.

– Fel kell függesztenünk a folyamatot. A jelenlegi felállásban már nem vagyok képes befolyást gyakorolni az alany döntéseire.

A többiek számítottak erre, mégis csalódottan feszengtek.

Glaroon a Főmanipulátor felé fordult.

– Készítsétek elő a kiválasztott memóriaszegmens azonnali törlését.

Ezután a Főoperátorra nézett.

– Az extrapoláció szerint két napon belül szökni próbál. Ez az alany elsődlegesen a ti esővel kapcsolatos hibátok miatt kezdett gyanakodni. Tanuljatok az esetből!

– Sokkal egyszerűbb dolgunk lenne, ha ismernénk a motivációit.

– Dr. Haywardként többször megpróbáltam fényt deríteni erre a kérdésre – mondta Glaroon csípősen – de rájöttem, ha megértjük a motivációt, akkor az ő részévé válunk. Ne feledkezzünk meg a Szerződésről! Majdnem sikerült visszaemlékeznie.

– Mi lenne, ha a következő kísérletben megkapná a Tádzs Mahalt? – kérdezte a lény, akit a férfi Alice-ként ismert. – Valamilyen oknál fogva sokat jelent a számára.

– Kezdesz asszimilálódni.

– Lehetséges. De nem tartok ettől. Vajon elfogadná?

– Ezt még végig kell gondolnunk.

Glaroon folytatta a parancsok osztogatását:

– A leállításig maradjanak meg a felépítmények, New York Cityt és a Harvard Egyetemet már lebontottuk. Tartsátok távol az alanyt ezektől a szektoroktól. Gyerünk! Lássatok munkához!

 

 

Arthur C. Clarke – Sötétben

 

Arthur C. Clarke (1917–) történetei tele vannak olyan briliáns tudományos eszmefuttatásokkal, amilyeneket az ember a képzett tudósoktól vár. Clarke emellett az emberi természet éles szemű megfigyelője, aki megérti, hogy a fajnak vannak olyan alapvető gyengeségei, amelyeket még a tudományos fejlődés sem képes megszüntetni. Díjnyertes, A gyermekkor vége című regényében egy olyan esetről ír, amelyben az emberi babonaság kis híján végzetessé tette a földönkívüliekkel való találkozást, a 2001: Űrodisszeia című könyvében, (az azonos cimet viselő, Clarke több ötletének felhasználásával készült film novellizációjában) a jövőbeli emberiséget jeleníti meg, amelynek egy idegen, felsőbbrendű tudat segít kikerülni az önpusztító hajlam okozta buktatókat. A következő írás, amely először a Thrilling Wonder Stories c. magazin 1950. augusztusi számában jelent meg, azt sugallja, hogy teljesen mindegy, milyen tudományos fejlődésen megy keresztül, az emberiség sosem fog megszabadulni a sötétségtől való, primitív félelemtől.

 

Robert Armstrong saját becslése szerint alig két mérföldet tett meg, amikor kialudt a fáklyája. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, képtelen volt elhinni, hogy ilyen balszerencséje van, aztán, a dühtől felőrülten elhajította a hasznavehetetlenné vált eszközt. A fáklya valahol a sötétségben ért talajt, koppánása megtörte a kis világ csendjét. Az alacsony dombok aljából fémes visszhang érkezett, aztán minden elnémult.

Mi a balszerencse, ha nem ez?, gondolta Armstrong. Ennél rosszabb nem is történhetett volna vele. Kis idő múlva még arra is képes volt, hogy keserűen kinevesse a szerencséjét, és elhatározta, suha többé nem fog bízni ebben a csalfa istennőcskében. Ki gondolta volna, hogy a IV-es Tábor egyetlen lánctalpasa éppen akkor fog lerobbanni, amikor elindul Port Sandersonba? Armstrongnak eszébe jutott, milyen eszeveszett munkába kezdett, abban a reményben, hogy sikerül kiküszöbölni a hibát: felidézte a megkönnyebbülést, amikor a járgány mégis beindult – és eszébe jutott a végső kétségbeesés is, amit akkor érzett, amikor az egyik lánctalp helyrehozhatatlanul beszorult.

Nem lett volna értelme bánni, hogy ennyit halogatta az indulást, hiszen nem láthatta előre ezeket a baleseteket, és akkor még négy teljes óra volt hátra a Canopus felszállásáig. El kellett érnie ezt a hajót, bármilyen áron, mert a következő csak egy hónap múlva fog leszállni erre a világra. Sürgős elintéznivalója volt, és nem bírt volna ki még négy hetet ezen az isten háta mögötti kis bolygócskán.

Csupán egyetlen dolgot tehetett. Szerencsére Port Sanderson alig hat mérföldnyire volt a tábortól – nem nagy távolság, még gyalog sem az. Kénytelen volt hátrahagyni a felszerelését, de nem zavarta túlságosan a dolog, a következő hajó majd mindent utánahoz, addig meg majd csak ellesz valahogy. Az út rettenetes volt, a Tanács egyik száztonnás zúzógépe csak nemrég tiporta le a sziklákat, de legalább attól nem kellett tartania, hogy eltéved.

Még most sem fenyegette komoly veszély, bár az elképzelhető volt, hogy Iekési a hajót. Csak lassan haladhatott, mert ügyelnie kellett arra, nehogy letérjen az útról – a vidék tele volt felderítetlen szurdokokkal és titokzatos alagutakkal, amelyekben még sosem járt ember. És természetesen mindent magába ölelt a szurokfekete sötétség. Itt, a galaxis peremén olyan kevés csillag volt, és olyan távol helyezkedtek el egymástól, hogy csak elhanyagolható mennyiségű fényt szórtak a bolygóra. A magányos világ különös, karmazsinvörös napja csak órák múlva fog felkelni. Az égbolton ugyan öt holdacska lebegett, de olyan kicsik voltak, hogy szabad szemmel alig lehetett észrevenni őket. Egyiküknek sem volt annyi fénye, hogy árnyékok jelenjenek meg a talajon.

Armstrongnak nem volt szokása a balszerencsén búslakodni. Lassan elindult az úton, a lábával tapogatta maga előtt a talajt. Tudta, az út viszonylag egyenes, csak a Carver-hágónál van egy kanyar. Jó hasznát vette volna egy botnak, amit maga elé tarthat, de így sincs nagy baj, majd óvatosan lépked.

Eleinte borzasztóan lassan haladt, de aztan magabiztossá vált. Sosem gondolta volna, hogy ilyen nehéz egy egyenes vonal mentén haladni. A csillagok pislákoló fénye úgy-ahogy megvilágította a közvetlen közelében lévő objektumokat, mégis minduntalan beleütközött az útszéli, érintetlenül hagyott sziklákba. Cikkcakk vonalban haladt, hol az út egyik, hol a másik oldalán lépkedett. Időnként beütötte a lábujját egy-egy sziklába; ilyenkor gyorsan irányt váltott, és visszatért a simára döngölt útra.

A haladás egy idő után rutinszerűvé vált. Képtelen volt meghatározni a sebességét, nem tehetett egyebet, mint hogy szedi a lábát, és reménykedik. Még négy mérföldet kellett megtennie. Négy mérföld – négy óra. Nem lehet túl nehéz feladat, ha közben nem téved el. Arra, hogy mi történne akkor, ha mégis letérne az útról, még gondolni sem mert.

Amint rájött a haladás technikájára, megengedhette magának a gondolkodás luxusát. Nem is próbálta elhitetni magával, hogy élvezi a dolgot, de azzal vigasztalta magát, hogy volt már sokkal kényelmetlenebb helyzetben is. Amíg az úton marad addig biztonságban van. Egy ideig abban reménykedett, hogy a szeme hozzászokik a csillagok gyér fényéhez, és aztán már látni fogja merre tart, de most már tudta, hogy vakon kell eljutnia az út végére. Ez a gondolat ráébresztette arra, hogy milyen távol van a galaxis szívétől. Egy ilyen tiszta éjszakán szinte valamennyi bolygó fölött tele van az ég fénylő csillagokkal. Itt azonban, az univerzumnak ezen az előretolt helyőrségén legfeljebb száz halványan pislákoló fénypöttyöt tudott volna összeszámolni, és ezeknek éppen olyan kevés hasznát vette, mint az öt nevetséges kis holdacskának, amelyek olyan jelentéktelenek voltak, hogy eddig egyetlen hajó sem szállt le rájuk.

Az út kissé megváltozott, és ez félbeszakította Armstrong gondolatmenetét. Vajon ez itt most tényleg egy kanyar, vagy csak megint ő tért át a jobb oldalra? Lassan mozgott a láthatatlan és meghatározhatatlan helyen lévő határvonalak között. Igen, semmi kétség, az út balra kanyarodik. Megpróbált visszaemlékezni, hogy a kanyar milyen volt nappal, de sajnos csak egyszer látta. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy már közel jár a hágóhoz? Remélte, hogy igen, mert akkor kijelenthetné: túljutott az út felén.

Előrenézett a feketeségbe, de a horizont egyenetlen vonala semmit sem árult el. Az út ismét kiegyenesedett – Armstrong lelkesedése alábbhagyott. A hágó még távol van, tehát még négy mérföldet kell megtennie a célig.

Négy mérföld! Milyen nevetséges kis távolság! Vajon a Canopus mennyi idő alatt tesz meg négy mérföldet? Ember nem is tudná megmérni ezt a kis időintervallumot. És ő, Robert Armstrong hány milliárd mérföldet tett már meg eddigi élete során? Iszonyatosan nagy számot kapna, ha összeadná a távolságokat, mert az utóbbi húsz évben egy hónapnál ritkán töltött többet egy-egy világon. Ebben az évben is kétszer szelte keresztül a galaxist, és ez a teljesítmény még manapság, a fantomhajtóművek korában is több, mint figyelemreméltó.

Megbotlott egy kődarabban, az egyensúlyvesztés visszarántotta a valóságba. Itt és most nincs értelme azokra a hajókra gondolni, amelyek könnyedén falják a fényéveket. Most a természettel kell szembenéznie, és a küzdelemben nincs más fegyvere, csak a saját ereje meg az ügyessége.

Furcsa volt, hogy ilyen sokáig tartott, míg rájött, mi okozza ezeket a kényelmetlen érzéseket. Az elmúlt négy hétben rengeteg dolga volt, és az indulás előtti felfordulás, amit megtetézett a lánctalpas lerobbanása miatti bosszúság, minden más egyebet kivert a fejéből. Ráadásul – és erre büszke volt – mindig is gyakorlatiasnak tartotta magát, mindig is úgy gondolta, hiányzik belőle a képzelőerő. Egészen mostanáig megfeledkezett arról a bizonyos első estéről, amit a bázison töltött, amikor a személyzet előadta neki az újonnan érkezettek megijesztésére kiagyalt rémtörténeteket.

Azon az első estén történt, hogy az idős bázisírnok elmesélte neki a saját sztoriját, azt a történetet, amikor éjszaka átgyalogolt Port Sandersonból a táborba. Az öreg beszélt valamiről, ami végig a nyomában volt, ahogy áthaladt a Carver-hágón, ami mindvégig a fáklya fénykörén kívül maradt.

Armstrong, aki már több tucat bolygón végighallgatta az ilyen rémmeséket, nem sokat törődött a bázisírnok történetével. A bolygó hivatalosan lakatlan volt, de a logika nem bírta ilyen könnyedén félresöpörni a kérdést. Mi van akkor, ha mégis volt némi igazság az öreg fantasztikus meséjében?

A gondolat nem volt túl kellemes, ezért Armstrong elhatározta, nem töpreng rajta. De tudta, hiába söpri félre, úgyis ott fog lappangani az agyában. Az elképzelt félelmeket pedig csakis úgy lehet legyőzni, ha az ember bátran szembenéz velük. Döntött. Pontosan ezt fogja tenni.

A legerősebb fegyvere az a hivatalos álláspont volt, hogy a bolygón nem létezik semmilyen élőlény, az egész planéta kopár és lakhatatlan. Ezzel szemben persze ott állt az idős hivatalnok állítása. Ember csak húsz éve élt a bolygón, aminek nagyobbik része még mindig felderítetlen volt. Senki sem tagadta, hogy a puszta alagútjai meghökkentőek és furcsák, de mindenki hitte, hogy nem egyebek, mint a vulkánok szellőzőjáratai. Persze gyakran előfordul, hogy az élőlények éppen az ezekhez hasonló helyekre húzódnak be. Armstrong hátán végigfutott a hideg, amikor eszébe jutottak azok az óriáspolipok, amelyek elpusztították a Vargon-lII. első felfedezőit. Bár nagyon valószínűtlen volt, mégsem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy ezen a bolygón is létezik az élet valamilyen formája. Rendben, de mi van akkor, ha létezik?

Az univerzumban létező életformák többsége különbözött az emberétől. Némelyik, mint például az Alcoran gázlényei, vagy a Shandaloon helyváltoztató hullámrácsai, még csak érzékelni sem képesek az embert, úgy haladnak keresztül rajta, mintha nem is lenne ott. Voltak kíváncsi, tolakodó lények, és akadtak zavaróan barátságosak is. Csak néhány olyan akadt, amelyik provokáció nélkül támadott.

Ennek ellenére a kép, amit az öreg bázisírnok lefestett, eléggé félelmetes volt. Ott a meleg, kivilágított társalgóban, italt szürcsölgetve az ember könnyen nevetett a dolgon, ám itt, a sötétben, több mérföld távolságra az emberlakta telepektől már egészen más volt a helyzet.

Szinte megkönnyebbülést jelentett a számára, amikor ismét letért az útról, és kénytelen volt a nyugtalanító gondolatot félresöpörve, kinyújtott kézzel tapogatózva megkeresni a helyes irányt. A gépek itt nem végeztek túl jó munkát, az utat alig lehetett megkülönböztetni a mellette álló sziklás tereptől. Beletellett pár percbe, mire Armstrong visszatalált a biztonságos szakaszra.

A gondolatai szinte azonnal visszatértek a nyugtalanító tárgyra. A téma sokkal inkább aggasztotta, mint amennyire hajlandó volt bevallani magának.

Volt egy tény, amiből némi vigaszt merített. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a bázison senki sem hitte el az írnok meséjét. A kérdéseikkel és a gúnyolódásukkal ezt világosan bebizonyították. Akkor még ő is éppen olyan hangosan nevetett az egészen, mint a többiek. Végül is mi bizonyította, hogy az a dolog tényleg megtörtént? Az írnok csak valami homályos alakot látott a sötétben, ez pedig lehetett akár egy különös formájú szikla is. És az a furcsa, kerregő hang, ami oly nagy hatást gyakorolt az öregre... Könnyen megeshet az emberrel, hogy nemlétező hangokat hall, ha túlságosan kimerült. De rendben van, tegyük fel, hogy tényleg létezett az a bizonyos lény. Ha ellenséges volt, akkor miért nem került közelebb az írnokhoz?

– Azért, mert félt a fáklyám fényétől – válaszolta az öreg erre a kérdésre.

Igen, ez hihetően hangzott. Ez a feltételezés arra is magyarázatot ad, hogy a lényt nappal miért nem látták. Lehet, hogy a föld alatt él, esetleg a társaival, és csak éjjel merészkedik elő... Álljon meg a menet! Miért veszi ennyire komolyan annak a vén hülyének a meséjét? Armstrongnak ismét sikerült visszanyernie az uralmat a gondolatai felett. Ha ezen az úton haladok tovább, gondolta dühösen, és az írnoknak igaza volt, akkor hamarosan egész szörnycsapatot láthatok és hallhatok!

Volt még valami, ami hihetetlenné tette az amúgy is nevetséges történetet. A dolog pofonegyszerű; Armstrong nem értette, hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe. Ha létezik az a bizonyos lény, akkor... min él? A bolygón nyoma sem volt vegetációnak. Armstrong felnevetett; a mumus létezését könnyedén, és egyetlen másodperc alatt meg lehetett cáfolni. A következő másodpercben bosszús lett, haragudott magára, mert hangosan nevetett. Ha ennyire biztos a következtetéseiben, akkor miért nem fütyül, énekel, vagy csinál valami olyasmit, amivel tarthatná magában a lelket? Egyszeriben amolyan bátorságpróbának kezdte tekinteni az egészet, de félig-meddig szégyenkezve be kellett ismernie, hogy még mindig fél. Fél, mert lehet, hogy mégis van a dologban valami. De az analízis legalább némi lelkierőt adott neki.

Jobb lett volna, ha ennyiben hagyja a dolgot, ha elfogadja, hogy csak részben sikerült bebizonyítania maga előtt az okfejtése helyességét, ám az agya egyik fele még mindig azon munkálkodott, hogy megcáfolja a gondosan felépített magyarázatokat, És a cáfolatgyártás túlságosan jól sikerült, amikor eszébe jutott a Xantil Majoron őshonos növénylény. A gondolat olyan sokkoló volt, hogy megtorpant,

A Xantil növénylényei nem voltak félelmetes szörnyek, az igazat megvallva mindenki bámulatosnak és gyönyörűnek látta őket, Ami azonban most mégis nyomasztóvá tette a létezésüket az az a tény volt, hogy meghatározhatatlanul hosszú ideig képesek voltak élelem és mindenféle táplálék nélkül életben maradni. Különös életük fenntartásához elég volt annyi energia, amennyit a kozmikus sugárzásból ki tudtak vonni. A kozmikus sugárzás pedig ezen a bolygón is éppen olyan intenzív volt, mint bárhol másutt az univerzumban.

Armstrong alig ért a gondolatmenet végére, amikor máris újabb élőlények bukkantak fel az emlékei mélyéről. Az egyik a Trantor Bétán élt, és képes volt az atomikus energia közvetlen hasznosítására. Ez a lény is egy kopár világon létezett. Egy olyan bolygón, ami sokban hasonlított erre...

Armstrong elméje gyorsan két szembenálló részre hasadt, mindkét félrész megpróbálta meggyőzni a másikat a saját igazáról, de egyik sem ért el jelentős sikert. Armstrong nem is vette észre, hogy mennyire meggyengült a magabiztossága és a bátorsága – egészen addig nem, míg azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva figyeli a körülötte terpeszkedő sötétségből érkező hangokat. Dühösen kisöpörte az agyából az összegyűlt gondolatszemetet, és ismét a közvetlenül jelentkező probléma megoldására koncentrált.

Az út – ehhez kétség sem férhetett – szelíd emelkedővé alakult, és a horizont sziluettje mintha magasabbra került volna. Aztán kanyarok következtek és Armstrong rádöbbent, hogy mindkét oldalon magas sziklák emelkednek mellette. Nem sokkal később az égből már csak egy keskeny sáv látszott, és a sötétség – ha ez egyáltalán lehetséges – még sűrűbbé változott.

Valahogy nagyobb biztonságban érezte magát a sziklafalak között. Így legalább két irányból védve volt. Az emelkedő még szelídebbé változott; Armstrong könnyen haladt előre. Most már egészen biztos volt abban, hogy túljutott az út felén.

Egy pillanatra ismét bizakodóvá vált, aztán az agya őrjítő perverzitással ismét a már megrágott, sötét gondolatokkal kezdett foglalkozni. Eszébe jutott, hogy a bázisírnok kalandjára a Carver-hágó túlsó oldalán került sor – ha egyáltalán megtörtént a dolog.

Még fél mérföldet kell megtennie, és aztán újra kijut a nyílt terepre, maga mögött kell hagynia a sziklák védőfalát. A gondolat most kétszeresen zavaró volt, felfokozódott benne a védtelenség érzése. Bármelyik irányból rátámadhatnak, és semmit sem tehet, sehogyan sem védekezhet.

Eddig sikerült megőriznie az önuralma maradékát. Tudatosan távol tartotta az agyát attól a gondolattól, attól a ténytől, ami valószerűvé tette az öreg meséjét. A bázisírnok ugyanis egyetlen bizonyítékkal állt elő, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy a zsúfolt társalgóban hirtelen mindenkinek a torkán akadjon a szó. Armstrong most, hogy a magabiztossága romokban hevert, felidézte azokat a szavakat, amelyek még a bázis épületének kellemes és biztonságos melegében is megfagyasztották benne a vért.

Volt valami, egy részlet, amit a kis írnok teljes meggyőződéssel állított. Az a valami, aminek jelenlétét inkább érezte, semmint látt..., az a valami egyetlen neszt sem hallatott. Nem hallatszott karom kaparászás, patakoppanás, még az elmozdított kövek zaja sem törte meg a mély csendet. Olyan volt az egész... Hogy is fogalmazott az a komor arcú kis ember? Olyan volt, „mintha a lény tökéletesen látna a sötétben, és rengeteg kis lába vagy lábhoz hasonló szerve lenne, amelyekkel könnyen és gyorsan tud mozogni a sziklákon, talán valahogy úgy, mint a hernyók, vagy a Kralkor–II-n élő szőnyeglények"

A lény tehát mozgás közben nem adott ki semmiféle hangot, ám mégis volt egy nesz, amit az öreg ember többször is hallott. Különössége valahogy megkétszerezte a belőle áradó fenyegetést. A bázisírnok halk, de kitartó és félelmetes kattogást vélt hallani.

Remekül leírta a hangot. Túlságosan is jól, gondolta Armstrong bosszúsan. Jobban örült volna, ha a bázisírnok nem ad ennyire szemléletes leírást.

– Megfigyelték már azt a hangot, ami akkor hallatszik, amikor egy nagyobb rovar összeroppantja az áldozatát? – kérdezte az írnok. – Nos, ez valami hasonló volt. Azt hiszem, a rákok is hasonló hangokat adnak ki magukból, amikor összecsettintik az ollóikat. Ez olyan... Hogy is fogalmazzak? Olyan kitines kattogás volt.

Armstrong ezen akkor hangosan nevetett. (Különös, milyen élénken emlékezett a részletekre.) De egyedül maradt, rajta kívül senki sem nevetett, bár pár pillanattal korábban még igencsak vidám volt a társaság. Armstrong természetesen ráérzett az általános hangulatváltozásra, elkomolyodott, és megkérte az írnokot, folytassa a mesét.

Az írnok hamar befejezte az elbeszélést. Másnap egy szkeptikus technikusokból álló csoport kiment a Carver-hágón túli pusztába. Annyira azért nem voltak szkeptikusak, hogy a bázison hagyják a fegyvereiket, de feleslegesen cipekedtek, mert egyetlen élőlényre utaló nyomot sem találtak. Természetesen látták a vermeket és az alagutakat, amelyek, ha beléjük dugták a fáklyákat, feneketlen mélynek és végtelennek látszottak, de ebben nem volt semmi különös – mindenki tudta, hogy az egész bolygó tele van ilyen lyukakkal és járatokkal.

A csapat nem talált életre utaló nyomokat, viszont felfedezett valamit, ami senkinek sem tetszett. Kint, a hágón túli felderítetlen pusztaságban találtak egy, az összes többinél nagyobb alagutat. Az alagút szája közelében egy hatalmas, félig földbe temetett szikla állt. A szikla oldalai megkoptak. Úgy nézett ki, mintha valami vakarózókőnek használná.

A csapat tagjai nyugtalanítónak találták a sziklát, egyikük sem tudta megmagyarázni, hogyan jött létre, ha természetes képződmény, de még ekkor sem voltak hajlandóak elhinni az írnok meséjét. Armstrong megkérdezte tőlük, nem lenne-e kedvük éjszaka is kimenni oda, hogy megnézzék, hátha előjön az a valami, ami lekoptatta a szikla oldalait. Kényelmetlen csend támadt, aztán a nagydarab Andrew Hargraves válaszolt:

– A pokolba, ki az a hülye, aki hajlandó lenne kimenni a hágóhoz, sötétben, csak a hecc kedvéért?

Ennyiben maradtak.

Valóban, a feljegyzések szerint sem akadt még olyan ember, aki éjszaka átsétált volna Port Sandersonból a táborba. Sőt, olyan sem volt, aki nappal végiggyalogolta volna az utat. Érthető, hiszen nappal, a gigászi, rőt nap sugarai alatt az ember megfelelő védőeszközök nélkül nem sokáig maradhatott volna életben. És ki az az őrült, aki vállalkozik a hatmérföldes sétára, sugárvédelmi szkafanderben, ha egyszer ott vannak a lánctalpasok?

Armstrong úgy érezte, maga mögött hagyta a hágót. A sziklák mindkét oldalon eltűntek mellőle, az út olyan jól járható és keményre döngölt volt, mint az elején. Újra nyílt, sík terepen haladt, és valahol, nem túl messze, a sötétben ott volt a rejtélyes sziklatömb, amit egy gigászi lény vakarózásra, agyarai vagy karmai élesítésére szokott használni. A gondolat nem volt valami szívderítő.

Óriási erőfeszítéssel megpróbálta összeszedni magát, de egyre jobban erőt vett rajta a félelem. Ismét megpróbálkozott azzal, hogy racionalitást erőltet magára, a hivatására gondolt, arra a munkára, amit a táborban végzett – mindegy mire, csak ne erre a pokoli helyre. Egy ideig sikerült a dolog, de aztán őrjítő makacssággal minden egyes gondolata visszakanyarodott ugyanahhoz a ponthoz. Képtelen volt kiverni a fejéből annak a lekoptatott sziklának a képét és mindazt, amire létezésével utalt.

A talaj sík volt, az út nyílegyenes. Armstrong a sok zavaró gondolat között talált egyet, ami némi reményt csöpögtetett belé. Port Sanderson már nem lehet távol, legfeljebb két mérföldnyire kell lennie. Fogalma sem volt arról, mióta gyalogol. Sajnos az órája számlapját nem lehetett megvilágítani, ezért csak becsléssel tudta megállapítani mennyi idő lelt el azóta, hogy elindult. Ha a szerencséje mégsem fordított hátat neki, akkor legalább két óra van a Canopus indulásáig...

De ebben nem lehetett biztos, es amikor a hajóra gondolt egy új félelem szivárgott be az agyába. Félt felnézni az égre, mert attól tartott, hogy megpillantja a lassan felemelkedő fényfüzért, a felszálló Canopust. Ha a hajó elindul, akkor minden hiábavaló volt, feleslegesen tette ki magát ennek a rettenetes gondolatagóniának.

Már sokkal egyenesebben haladt előre, mint az út kezdetén, csak ritkán tért le az út valamelyik oldalára, és mintha megérezte volna, hogy közeledik a pereme felé, mert sosem bukdácsolt le róla, mindig időben korrigálta az irányt. Még az is lehet, gondolta megvidámodva, hogy ugyanolyan gyorsan halad, mintha nála lenne a fáklyája. Ha minden jól megy, harminc percen belül Port Sandersonban lehet. Nevetségesen kis idő. Ó, milyen jót fog majd nevetni a félelmein, amikor belép a Canopuson lefoglalt kabinjába, amikor megérzi, hogy a fantomhajtómű megremegteti és kiemeli a hatalmas hajót ebből az elátkozott rendszerből, vissza a galaxis közepén lévő csillagfürtökhöz, vissza az évek óta nem látott Föld felé.

Egyszer, határozta el magában, ismét el kell látogatnia a Földre. Már számtalanszor ígéretet tett magában erre, de végül mindig le kellett mondania a dologról. Az idő, vagyis az idő hiánya rettenetes tud lenni. Hát nem különös, hogy egy ilyen parányi bolygó ekkora szerepet játszik az univerzum fejlődésében? Sőt mi több: dominánssá vált a nála sokkalta bölcsebb és intelligensebb világok között?

Armstrong gondolatai ismét veszélytelenek voltak. Lassanként megnyugodott. A tudat, hogy közeledik Port Sandersonhoz, új erőt adott neki – elég erőt ahhoz, hogy tudatosan jól ismert és nem túl lényeges gondolatokkal foglalja le az agyát. A Carver-hágó már valahol a háta mögött volt, és ott maradt az a valami is, amire nem akart gondolni. Egyszer, ha egyáltalán visszajön még erre a világra, el fog látogatni a hágóhoz, és nappali világosságnál szemügyre veszi azt a helyet. Igen, szét fog nézni, és utólag kineveti majd a félelmét. Már csak húsz perc, és ezek a rettegések csatlakozni fognak a gyermekkori rémálmokhoz.

A döbbenet erejével hatott rá – de ez volt a legkellemesebb meglepetés, amit életében átélt – hogy a horizonton meglátta Port Sanderson fényeit. Ezen a kis bolygón nagyon csalóka volt a látóhatár; Armstrong sosem értette, hogy egy olyan világon, ahol a gravitáció majdnem akkora, mint a Földön, hogyan lehet ilyen közel a horizont. Egy nap majd valaki felfedezi, hogy mi van ennek a golyóbisnak a közepén, mi teszi ilyen nehézzé és sűrűvé. Lehet, hogy nem is kell bonyolult vizsgálatokat végezni, elég, ha valaki besétál majd valamelyik alagútba, és...

Az alagutak. Ismét az eszébe jutott a félelme, de a cél közelsége szerencsére eltompította a valódi rémületet. Furcsa módon élvezni kezdte a helyzetet; az, hogy valódi veszély fenyegette, így utólag érdekessé és különlegessé változtatta ezt a kis kalandot. Most már egeszen biztos, hogy semmi sem történhet vele. Tíz perc, és meg fogja pillantani Port Sanderson fényeit.

Pár perccel később, amikor az út kanyarulatához ért, hirtelen megváltoztak az érzései. Megfeledkezett arról a szakadékról, ami miatt nem haladhatott tovább egyenesen; megfeledkezett a szakadékot elkerülő kanyarról, ami újabb fél mérfölddel meghosszabbította az utat. Na és? Mit számít ez? Fél mérföld ráadás – még tíz perc. A legrosszabb esetben. Semmiség!

Óriási csalódást érzett amikor a város fényei eltűntek a szeme elől. Nem emlékezett arra a dombra, amit az út a szakadék után megkerült. Talán olyan kis halom volt, ami nappali fényben fel sem tűnt az embernek. Ám az, hogy a város, az űrkikötő fényei bekúsztak a domb mögé, olyan érzést keltett benne, mintha megfosztották volna védelmező talizmánjától. És a talizmán nélkül ismét rárontott a félelem.

Milyen rettenetes volna, ha éppen most történne vele valami, most, hogy már ilyen közel van a céljához! Egy ideig sikerült féken tartania a legmardosóbb gondolatait, kétségbeesetten remélte, hogy a város fényei ismét megjelennek előtte. Ám teltek a percek, és neki rá kellett jönnie, hogy a domb sokkal terebélyesebb, mint gondolta. Megpróbált lelket verni magába, arra gondolt, hogy a várost, amikor ismét meglátja, már sokkal közelebb lesz, mint az előbb volt. Sajnos ennek a logikának már nem volt rá hatása. A félelem annyira hatalmába kerítette, hogy valami olyasmit csinált, amit még a Carver-hágónál sem tett meg.

Megállt, lassan körbefordult, és visszafojtott lélegzettel hallgatózni kezdett. Addig fülelt, míg úgy érezte, a tüdeje szétrobban a levegőhiánytól.

A csendet egyetlen nesz sem törte meg. Furcsa volt, hiszen Port Sanders már nem lehetett messze. A háta mögül sem hallatszott egyetlen zaj sem. Hát persze, hogy nem hallatszik, hiszen nincs itt semmi! Megkönnyebbült. Az elmúlt órában mindig ott motoszkált az agyában a kattogó hangokkal kapcsolatos gondolat.

Aztán... A zaj olyan barátságos, olyan ismerős volt, hogy majdnem felnevetett, amikor meghallotta. Keresztüllebegett a mozdulatlan levegőn, a forrása nem lehet messzebb egy mérföldnél. Egy lánctalpas, talán éppen a Canopus berakodásánál dolgozó gépek egyikének zaja. Most már, gondolta Armstrong, pillanatokon belül túljutok ezen a dombon, és aztán még pár száz lépés... és ott lesz az űrkikötő! A túra végéhez közeledett. Pár perc, és ez a pokoli pusztaság rémálomként fog szétfoszlani!

Iszonyatosan méltánytalan volt. Már csak egészen kis időre lett volna szüksége, az emberi élet tartamának parányi töredékére. De az istenek mindig is méltánytalanul bántak az emberekkel, és most valószínűleg jól szórakoztak a tréfájukon. Mert biztos, hogy benne volt a kezük a dologban – abban, hogy Armstrong meghallotta a másik zajt. Azt, amelyik a sötétség mélyéről, abból az irányból érkezett, amerre ő tartott. A hatalmas, félelmetes karmok kaparászását.